és alig bírok gépelni, mert nagyjából 50 darab színes ceruza van kiterítve az asztalomon, amik még arra várnak, hogy kihegyezzem és szétválogassam őket.

Körülöttem 4 kukászsák van tele szelektív és nemszelektív szeméttel, amiket mind a mai napon szedtem ki különböző szekrényekből.

A szemét persze rendkívül relatív fogalom...egy része csak nekem, nekünk volt érték az alkotáshoz, egy rész meg arra vár, hogy új gazdához kerüljön, valami olyan helyre, ahol örömet okoz-másoknak. 

De vajon miért ilyen őrülten nehéz. Részben biztosan, mert több mint én és nehezebb mint én, és sok-sok apró döntést kell hozni, valahányszor valamit a kezembe veszek. Érték-e mert attól a valakitől kaptam, ha már teljesen hasztalan, de meg kell tartani, hová kerüljön, meg kell-e tartani és egyáltalán, bűn-e ha azt sem bánnám, ha odaveszne, ami ittmarad. 

Régebben biztonságot jelentett, hogy sosem fogynak majd el a színes ceruzák és minden árnyalatból van belőlük, és így volt ez a világon mindennel és lehetőséget láttam mindenben, amiből alkotni lehet és két kézzel akartam szorítani minden korom tárgyait.

Most meg odaadnám mindet, odaadnék mindent, nem kell nekem semmi, egy telefon, egy laptop...

Ausztriában voltak a képeslapjaim, a kendőm meg egy kövem és egy cserép bazsalikom, ez adta a berendezést, semmi más.

Most múlik pontosan, engedem, had menjen...talán éppen azért olyan nehéz, mert éppen olyan volt, mint megírni a szakdolgozatom. Szembenézni vele, hogy ezt a felnőtt kort most egyedül kezdem el, noha máshogy talán soha nem is akartam és nem is lehetett, vagy nem is volt érdemes. Hogy a magamnak vett kevés tárgyat vinném a magamnak épített jövőbe, hogy nem a mennyiség hanem a minőség a fontos, hogy az definiáljon engem, ami én vagyok és ne az, amit nekem választottak, hogy én legyek. 

Nehéz, tényleg megdöbbtentően nehéz, magányos és szomorú dolog kipakolni a múltat, kukászsákokba tenni és valamennyire még azt is nehéz látni, hogy ez alatt a nagyon rövid idő alatt annyit változott a világ, hogy már most értéktelen, hasztalan egy csomó minden és nem tudom, elhasználom-e valaha a 20 ezer forintos töltőtollba vett patronokat, de azt sem tudom, ki és miért költ ennyi pénzt egy tollra el és közben minek egyáltalán megtanulni írni. 

Amit meg főleg nem tudok, hogy hogyan cserélődött ki a fejemben pár hét alatt minden, hogy hogyan kezdett a minimalizmus minden gondolatot áthatni és hogy mikor végre remélem mondjuk egy hónapon belül a végére érek ennek, akkor meg fogom-e találni magam az üres szekrények fenekén, vagy a következő évben bepakolódik-e az a bizonyos három bőrönd amire előre készülök és átkerülnek-e a növények abba a lakásba, ami végre az enyém, sőt, ami lehet, hogy a miénk. 

 Mellesleg, ha nekem lenne egy elefántom, nem azért jönne utánam, mert láncon lenne, hanem mert utánam akarna jönni, de legesleginkább mi együtt mennénk és nem egymás után. 

eljött egy pillanat, mikor kiderült, hogy minden perc éppen annyira volt igazi. 

mint egy nagy kép apró darabjai, egy út, ami vitt valahova, arcok, mosolyogk, fájdalmak, beszólások, nehézségek, szereplők és görcsök és nem is tudom már ki volt az, aki aztán lejött, leszállt és elmondta, hogy ez az élet, ne hagyd abba de ne szakadj bele mert végső soron minden rendben van.

nem bántam meg semmit és nem is lehetett, annyira vitt a belső hang előre és nem engedett soha eltévedni és igen, sokszor tévedtem és igen, sokat sírtam, és igen sokat küzdöttem és sokszor feleslegesnek tűnt, és aztán én sem hittem el néha és ki is akartam szállni, de figyelj. 

de figyelj semmit nem csináltál rosszul. de figyelj, semmi nem volt hiábavaló. de figyelj, olyan hangos és olyan tiszta volt a belső iránytűd. de figyelj, nem tudtad kikerülni, de figyelj, nem tehetsz róla, igen, nem tehetsz róla.

végül mi marad? csak egy csokor pillanat. ami az életed. de figyelj, megélted. 

valahova vitt, út volt, valahova vitt és nem tehettél mást, mint hogy mentél rajta és szeretted, te jó ég, annyira szeretted amennyire szeretni lehetett és értsd már meg nem marad pontosan ugyan ilyen minden, de lehet minden rendben és ahogy rossz lehet pontosan úgy lehet jó, de hajó vagy, a tengeren, valahova visz, valamilyen idő jön, csak kövesd a kis iránytűd. 

de figyelj, rendben lesz. végül mindenképpen hajnal lesz és rendben lesz. végül kisütött a nap. 

de figyelj. csak merj. 

Mivel már idős vagyok tudom, hogy mit jelent a levelek között átszűrődő sötétkék napfény és tudom, hogy mit jelent nekem a kert, a virágzó bokrok, melyekre ez a sokteraszos, gyönyörű szoba néz, melynek ajtaját magamra csukhatom és ahol békében írhatok.

Egy ideje úgy gondolom, az élet értelme nem más, mint azt kutatni, mi végre jöttünk a világra és mi vár ránk azután. Szerencsés voltam, férjem révén olyan embereket ismerhettem meg, kiket ugyan azok a témák érdekeltek.

Már tudom, olyan emberekkel érdemes az embernek körülvennie magát, akik ugyan azokat a dolgokat kedvelik és engem pontosan ilyen emberek vesznek körül, akik szeretnek úszni, lovagolni, síelni és szörfözni a vízen és a havon, és elmélkedni és szeretik a madarakat. 

Egész nap madárdalt hallgatok és nem is tudom elmondani, mit jelent ez nekem. 

Érintésekben kerestem az igazit és voltak napok, mikor borzasztóan unatkoztam, aztán megtörték a pergő napokat a csodapillanatok és rájöttem, hogy nem kell az embernek lenevelnie magát arról, amiről érzi, hogy ez az igazi. Áttörték valahogy a közönyt az élmények s emlékek, mikor csak álltam és néztem, hogy hogyan lehetek ilyen szerencsés, és volt, hogy nem hittem el, hogy eljön a perc, mikor igazzá válik minden, de eljött. 

Vajon miért kaptam, mivel érdemeltem ki mindezt? Elmesélem...

amikor éjjel 11kor elindultam át taxival és apa azt mondta, hogy lányom, te nem vagy normális, én meg tudtam, hogy nem azért megyek, mert annyira szerelmes vagyok ebbe a fiúba, hanem mert valahogyan nekünk sokkal kevesebb idő van kiszabva együtt, és szerettem volna minden percét kiélvezni. és olyan dühös voltam rá, amikor ő nem vette észre, hogy mennyire értékesek a percek, amiket együtt tölthetünk és mennyire robogunk a szakadék felé. talán még gyorsítottam is a vonaton azzal, hogy annnyira akartam...

szeretném, őszintén szeretném, ha tudnék valakit olyan őszintén szeretni, hogy elég legyen nekem, hogy boldog és el tudjam engedni úgy, hogy közben megmaradok neki és még végig is nézem, de ha nem hazudok mikor megcsókolom meg megölelem akkor ez lenne a hazugság...milyen fura faszság ez...az ember nem szerelmes de valahogy mégis kötődik oda valahova és akkor máshova egyszerűen nem tud. én ilyen vagyok legalábbis valamiért...

egy olyan nagy gombóc van a torkomban és olyan nagyon szeretném, ha nem lenne egyikünkében sem és ha tudnék varázsolni mindenki boldogboldog boldog lenne...

de én is annyira szeretnék már végre boldogboldog boldog lenni anélkül a kicsike félelem nélkül, hogy esetleg ez így nem elég, nem jó. meg annyira annyira annyira szeretném, ha valaki azt mondaná, hogy szeretnélek, így téged, ahogy vagy, teljesen és vigyázni fogok rád és bízhatsz bennem.

bassza meg jó lenne egy pozitívra kihozni, de kicsit vagyok és fáj nagyon a torkomban. megint a torkomban. 

"Jó lesz ez, szerintem én jobban hiszek benned, mint te magadban."

Ülök a pszichlógusomnál és mesélem neki, hogy mi van itthon, ő meg néz rám elkerekedett, sajnálkozó szemekkel, hogy hát hogyan lehet ennyire nem úgy bánni velem, ahogy megérdemelném.

Ez a mit érdemlek meg egyébként is kezd központi élete lenni az életemnek. 

"Te itt áldozatokat hozol, szerelemből, és ezt senki nem kérte tőled." 

Ezt bírta mondani a tréner nő, a B. meg semmit nem mondott csak megkérdezte hogyan tovább, én meg persze kitaláltam a legkirályabb partner-ajándékokat ever és le is szerveztem őket már félig. A P.-ék meg képesek voltak valaki más nevében kitölteni a tesztet és beadni sajáttal és nem jutott eszükbe, hogy ezzel mennyire kellemetlen helyzetbe hoznak engem. Az A. azt mondta, majdnem ő küldte el a picsába, a G. meg hogy ő akkor felállt volna és megmondta volna, hogy köszi, de így nem lehet dolgozni és ő nem is fog. És nekem is ez kjutott eszembe és persze megpróbáltam segítséget kérni a fiútól, de persze az lett, hogy nem lehetett, mint ahogyan ilyenkor az én két kis angyalkámon kívül senkitől nem lehet, de nekik persze nem feladatuk ez és sosem hoznám őket ilyen helyzetbe. Úgyhogy az A. helyettem és a védelmemben puffogott, én meg először arra gondoltam, hogy ezzel a lendülettel állok fel és mondok fel vagy mondom meg, hogy kivel szórakozzanak. 

De aztán vettem egy nagy levegőt, mosolyogva kielemeztem a hipotetikus ember hipotetikus tesztjét, majd elmondtam, hogy egyébként sajnos ez nem így működik, nem lehet mások nevében tesztet kitölteni és pont lófasz értelme sincsen. P. meg kérdezett párat és sajnos az van, hogy amikor eljön az a pont, hogy nekem pszichológusnak kell lennem akkor még mindig kibaszott jó vagyok és emberileg, önbizalomban és mindenhogyan belém lehet állni, de pszichológusként még nem nagyon tudott senki megfogni és nincs is ez tervben. 

Btw mondták egy páran, meg a G. is, hogy jó lenne, ha beleülnék a kis kompetenciámba, de megint kezdek rájönni, ahogyan már sokszor, hogy ehhez fel kell csesznem magam márpedig ez abból a pozícióból, amivel én ülök a lovon, nem megy és nem is fog menni.

Sajnos azt hiszem a jövőben el kell esnem pár pozitív élménytől, hogy megkapjak olyanokat, amik valódik, 100%osak és igazak és nem csesznek fel sehol. 

Most én leszek a legnagyképűbb, de néha azt kívánom, bár lenne egy olyan párom, amilyen pár én tudok lenni, egy olyan fotósom, amilyen én tudok lenni és egy olyan masszőröm, amilyen én tudok lenni.Mindháromban kibaszott jó vagyok bassza meg és nemigaz, hogy nincs valaki más out there, aki szintén. És még csak nem is kell egy személyben lennie. De az fáj a legjobban és az ijeszt meg a legjobban, ha csak én nem tudom ezeket kihozni az emberekből. 

Ez a kihozás...

meghalok annyira jó lenne nem megharcolni azért, hogy elfogadjanak csak úgy...elfogadva lenni. Nem harcolni és tenni érte, hogy szeressenek, hanem szeretve lenni....Mi lenne, ha megpróbálnám, hogy leszarom?

-Kaját rendelünk anyáékhoz, de egyel többet, mint ahányan vagyunk. Ebből kiderül számomra, hogy titokban az öcsém barátnője is elutazik velünk, amiről nekem nem szóltak, mert tudták, hogy nem jönnék. Üvöltve elrohanok a helyszínről-ehhez mondjuk köze lehet annak is, hogy a gyerekek körül mindenki wellness hétvégét kap karácsonyra anyáéktól a párjával-kivéve-most már-engem, ezért anya leültetett, hogy mit kérek. Kicsit se volt szar.

-A most már barátom srác a barátja lánnyal megy a színházba, ahova én végül nem tudtam jegyet venni, viszont mindez úgy történik, hogy hazajövünk egy egy hetes kirándulásról, ő odamegy a lányhoz és sietnek, és már nem is beszélünk egymással, mintha nem is ismertük volna egymást soha. Ebben meg nyilván az a félelem van, hogy mindig is azért voltam fölényes a rám féltékenykedő barátnőkkel lány-barátként, mert mindig tudtam, hogy én megmaradok, míg ők csak ideiglenesen. Hát itt nem én vagyok a lánybarát, aki valószínűleg megmarad, hanem éppen nem.

-Az egyik kollegám, aki btw eddig sosem bántott engem, sőt, elkezd kigúnyolni, mindenéléket beszólni, és nem is teljesen emlékszem már, csak hogy kétségbe vagyok esve, hogy nem tudom magam megvédeni és fel kell, hogy mondjak. Ez tök egyértelmű, betámadott mind az anonim kérdőívben, mind tegnap szóban. 

Mindemellett szerintem a cinimus mindenképpen azok közé tartozik, amik szétbasszák a világot.

Emlékeztek, olyan szerelmes voltam Andrisba, de teljesen olyan volt nekem, mint egy drog, kihozta a legrosszabb oldalamat. Azt mondta, hogy ne legyek olyan pozitív, mert azokat az embereket, akik nálam rosszabb körülmények között nőttek fel, idegesíteni fogja, hogy én olyan fenemód hiszek a pozitív dolgokban, mert nekem könnyű hinni benne. Szóval Andris gyakorlatilag megfogta a hitem és az életről alkotott képem középpontját, ezzel együtt azt a nagyjából egyetlen dolgot, amit szeretek és közölte, hogy dobjam a kukába, mert csak idegesítő és oktalan. Aztán bekerültem a céghez, ahol egyenként kellett elérnem, hogy ne utáljanak, csak mert én jó helyen nőttem fel. 

Aztán tegnap este jöttem hazafelé a metrón, és a most már barátom srác pont olyan cinikus volt, mint a kollegám, bár ez legalább nem ellenem irányult. Én meg arra gondoltam, hogy ha én lennék Isten, akkor egyetlen dolgot akarnék megérteni az emberekkel: hogy a szabad akarat sokkal több és komplexebb dolog, mint amennyire hisszük vagy használjuk. Aztán persze azon is elgondolkoztam, hogy talán éppen ez történik? Aztán meg még egy csomó mindenen elgondolkoztam.

Aztán meg azon, hogy nem kell ennyit gondolkozni.

Leírom majd, mit mondott nekünk az utazó-lány, de az is közte volt, hogy a gondalataink olyanok, hogy amikor visszarepülnek a múlt szarjába, akkor egyedül mi dönthetjük el, hogy akarunk-e fetrengeni még egy picit a saját kakinkban, vagy nem. 

A fiúk ültek a hintákban és hangos kurjongatás közben játszottak. Gábor és Andi a kanapén ült és engem néztek. Én a babzsák fotelben feküdtem összegömbölyödve. Ők a két legújabb kollegám és nem tudom hogyan és mikor kezdtek el vigyázni rám, de ma nehéz estém volt és az egész este folyamán ott voltak velem. Tegnap pedig Andi háromszor majdnem felállt, hogy rászoljon a srácokra, mikor a tréning közben dumáltak.

 Angyalok, tündérek, csak emberek, de valahogy lettek nekem körülöttem és én ezért olyan, olyan, olyan hálás vagyok. 

volt egy pont, mikor eldönthettem, hogy rácsukom-e az ajtót bevágva és zokogva elrohanok, de akkor elkezdett sírni, ahogy apa akkor régen a tengerparton, mikor azt mondta, nem tudom nélkületek végigcsinálni. persze, hogy tudta volna, de igaza volt, mert a legnagyobb kincsünk érkezett, de még nem tudtuk. 

régen megtanultam, hogy amikor hiába vársz egy angyalt megérkezni, akkor lehet, hogy te vagy az és az is igaz, hogy bennem a harag még sosem szült semmi jót, pedig olyan sokan bátorítottak már rá, hogy legyek végre dühös, legyek végre sértődött és tartsam is meg a haragot.

talán ezért szeretek boxolni, mert akkor dühösöebb lehetek, mint bárki szokott, de valahogy mikor elkezdett sírni megint rájöttem, hogy nem vagyok képes hátat fordítani akkor sem, ha nekem egy jó ideje nem jó, akkor sem, ha megérdemelné, hogy elmenjek és soha többet vissza se nézzek és akkor sem, ha ez nem az én életem.

és néztem a falveleket és azt mondta az ismeretlen random lány, hogy ez már így is túlzás, így is túl sok, de mindig meg akartam tenni azt, amit meg tudok és segíteni annyit, amennyit én tudok, amíg tudok. le kellett vennem a fejéről azt az idióta falevelet. 

ilyenkor az a kérdés, mit tenne a szeretet? ezt tanítottad nekem még régen, sőt azt gondolom a szívünkbe írtad még régen, hogy ilyenkor ez a kérdés, én meg mindig félek, hogy oké, de utána mi lesz? akkor mi lesz, ha már jól lesz, és pontosan ugyan úgy fog kisétálni az életemből mint előtte mindenki és én ugyan úgy egyedül maradok.

egyedül...egy ideje persze tudom, hogy nem tudok egyedül lenni és hogy végül mindig nekem kell erősnek lennem és hogy én leszek az, aki utoljára ott marad majd és addig segít, amíg csak bírja szusszal. aztán eszembe jut, hogy egyszer régen mintha azt mondtad volna, vagy azt álmodtam volna, hogy én ezért jöttem, meg hogy mind ezért jöttünk.

eltévedek ilyenkor, eltévedek abban, hogy mennyire szeretek szeretni, hogy mennyire szeretlek szeretni és mindig elfelejtem, hogy ezt valahogy én csináltam, de eljön a vége...pedig tudtam mindig.

megjelent egy fotó a lányról, ahogyan boldogan mosolyog a kosárcsapat közepén és nem tudja senki az egész világon, hogy egyszer beszélgettem vele 40 percet, ő sírt én meg elmondtam neki, hogy soha nincsen késő és soha senki nem veheti el tőle azt, amit szeret és soha nem éső újrakezdenie és igenis és menjen vissza újra és keresse meg azt a csapatot és csinálja, amit szeret. aztán kaptam tőle egy levelet, amiben leírta, hogy visszament és játszik és nem csinál semmi mást csak játszik. ilyen lehet egy újszülöttet nézni az orvosnak az ablakon át? 

mint egy kibaszott, láthatatlan angyal. láthatatlan vágyakkal, mások számára láthatatlan igényekkel. 

az lenne a következő vágy, hogy valaki vegyen észre engem azon túl, hogy jó vagyok? hogy kitalálja mit szeretek és hozzon nekem belőle? hogy elém jöjjön sőt értem el, hogy megöleljen, mikor arra vágyom, hogy megkérdezze, hogy tényleg, hogy sikerült és milyen volt és hogy éreztem magam. hogy szépnek találjon, hogy érdekeljem, hogy legalább annyira akarja és tegyen érte, hogy én boldog legyek, mint én érte. 

gombóc van a torkomban egy ideje és van, hogy jobb és van, hogy erősebb leszek és néha meg olyan ijesztően vagyok erős, én sem értem és összeveszik bennem és és és és. és múlik valahogy az idő és ilyenkor valahogy elfelejtem magam egy időre és ez fáj.

 ez meg itt maradt vázlatban még tegnapelőttről

-Te most tényleg egy fröccsöt nem tudsz úgy kikérni, hogy ne legyél pszichológus? 

33 éves lányok ülnek szemben velem az általam eddig ismeretlen kocsma sarkában, meg a srác, akit nem régen ismerek, de valahogy a nulladik perctől az a félmosolyos kommunikáció van köztünk meg az az élvezetes beszélgetéses lubickolás, amit csak azért tehetünk meg, mert ő együtt él valakivel, nekem meg hát...volt majdnem valakim. 

A lányok a lombik bébi programról beszélnek, miközben helyesek, nyitottak, én meg azon gondolkozom, hogy mikor változott meg úgy a világ, hogy a legrandomabb társaságban idegen emberekkel is otthonosan érzem magam és nem is igen érdekel, hogyan kerültem ide a kolléga egyetemi barátai közé, de az eszembe jut, hogy 5 lombik bébi programot támogat szerintük az állam, és én ma jól érzem magam és szépnek és boldognak,és szabadnak, de összeszorul a torkom, hogy vajon ez a jövőm? 

Aztán ketten indulunk haza a sráccal és az egész estében volt valami egészen megfoghatatlan helytelenség, és még mindig arról magyaráz, hogy ez egy vesztes generáció, most alakul át minden, nekünk most kell változtatni, nekünk most kell elszenvedni a változásokat amire még sem az emberi agy, sem a lélek egyszerűen nem készült fel és küzdünk is vele rendesen. És igen, egyedül vagyunk, igen, sokan vannak egyedül.

Neked könnyű, te ma nem egyedül fekszel le.-mondom én és biztos vagyok benne, hogy megnyertem a vitát, hiszen ő a kisebb halmazból beszél rólunk, akik csak szívunk itt kint és szaladunk egymás vagy önmagunk után keresve, hogy hol a kibaszott balance és hol van Ő. 

Biztos vagy benne? Biztos vagy benne, hogy nekem jobb, aki befekszik ma a lány mellé, akit nagyon szeret, nagyon-nagyon szeret, de nem tervez vele közös jövőt, akit másfél éve nem mer elhagyni, nem mer magára hagyni és akivel pokollá tesszük egymás életét? Szerinted jobb nekem? Jelenleg a párkapcsolatom az életem legszarabb, legproblémásabb területe. Szerinted nekem jobb? Irigyellek a kalandjaidért, a matchekért, hogy választhatsz, hogy kipróbálhatsz, ha néha csak kefélhetsz egy jót. Mi azt csináljuk már másfél éve, amit soha, senkinek nem lenne szabad csinálni. 

Aztán tovább mentem az utált szabadságommal, ami kinccsé vált most valahogy bennem és ő is tovább ment és aztán persze rám borult, hogy minek vagyok én olyan ember szemében kincs, akinek úgysem lehetek az soha és nem is akarok az lenni és hogy itt van ez az egész kibaszott Budapest, ki vagyok benne én és miért van az, hogy már ötször sírtam miattad, mikor még csak 2 hónapja ismerjük egymást? 

 Jabocs, közben hat.