és alig bírok gépelni, mert nagyjából 50 darab színes ceruza van kiterítve az asztalomon, amik még arra várnak, hogy kihegyezzem és szétválogassam őket.

Körülöttem 4 kukászsák van tele szelektív és nemszelektív szeméttel, amiket mind a mai napon szedtem ki különböző szekrényekből.

A szemét persze rendkívül relatív fogalom...egy része csak nekem, nekünk volt érték az alkotáshoz, egy rész meg arra vár, hogy új gazdához kerüljön, valami olyan helyre, ahol örömet okoz-másoknak. 

De vajon miért ilyen őrülten nehéz. Részben biztosan, mert több mint én és nehezebb mint én, és sok-sok apró döntést kell hozni, valahányszor valamit a kezembe veszek. Érték-e mert attól a valakitől kaptam, ha már teljesen hasztalan, de meg kell tartani, hová kerüljön, meg kell-e tartani és egyáltalán, bűn-e ha azt sem bánnám, ha odaveszne, ami ittmarad. 

Régebben biztonságot jelentett, hogy sosem fogynak majd el a színes ceruzák és minden árnyalatból van belőlük, és így volt ez a világon mindennel és lehetőséget láttam mindenben, amiből alkotni lehet és két kézzel akartam szorítani minden korom tárgyait.

Most meg odaadnám mindet, odaadnék mindent, nem kell nekem semmi, egy telefon, egy laptop...

Ausztriában voltak a képeslapjaim, a kendőm meg egy kövem és egy cserép bazsalikom, ez adta a berendezést, semmi más.

Most múlik pontosan, engedem, had menjen...talán éppen azért olyan nehéz, mert éppen olyan volt, mint megírni a szakdolgozatom. Szembenézni vele, hogy ezt a felnőtt kort most egyedül kezdem el, noha máshogy talán soha nem is akartam és nem is lehetett, vagy nem is volt érdemes. Hogy a magamnak vett kevés tárgyat vinném a magamnak épített jövőbe, hogy nem a mennyiség hanem a minőség a fontos, hogy az definiáljon engem, ami én vagyok és ne az, amit nekem választottak, hogy én legyek. 

Nehéz, tényleg megdöbbtentően nehéz, magányos és szomorú dolog kipakolni a múltat, kukászsákokba tenni és valamennyire még azt is nehéz látni, hogy ez alatt a nagyon rövid idő alatt annyit változott a világ, hogy már most értéktelen, hasztalan egy csomó minden és nem tudom, elhasználom-e valaha a 20 ezer forintos töltőtollba vett patronokat, de azt sem tudom, ki és miért költ ennyi pénzt egy tollra el és közben minek egyáltalán megtanulni írni. 

Amit meg főleg nem tudok, hogy hogyan cserélődött ki a fejemben pár hét alatt minden, hogy hogyan kezdett a minimalizmus minden gondolatot áthatni és hogy mikor végre remélem mondjuk egy hónapon belül a végére érek ennek, akkor meg fogom-e találni magam az üres szekrények fenekén, vagy a következő évben bepakolódik-e az a bizonyos három bőrönd amire előre készülök és átkerülnek-e a növények abba a lakásba, ami végre az enyém, sőt, ami lehet, hogy a miénk. 

 Mellesleg, ha nekem lenne egy elefántom, nem azért jönne utánam, mert láncon lenne, hanem mert utánam akarna jönni, de legesleginkább mi együtt mennénk és nem egymás után.