a nap, a tél, a tavasz, a rossz és a jó is."

Először tudtam ezt egy pillanatra elfogadni, úgy elfogadni, hogy azt gondoljam, az, hogy a jó dolgok is véget érnek, megérheti azt, hogy a rosszak is véget fognak. Amellett, hogy kritikusan, szilárdan, vagy a lelkem legmélyéről ragaszkodom ahhoz, hogy a vége mindig jó és ha még nem jó, akkor még nincs vége. 

Aztán az elmúlt hetek valami hihetetlen ámokfutásban teltek el, most már értem, hogy annyira sok volt és vele annyira az a pohár telt meg és csordult túl, amire már egyébként sem lett volna szabad tölteni. D. azt mondja, ő is csinált ilyen heteket és utána annyira hazudott róla magának is, hogy el is felejtette. Én nem hiszem, hogy el fogom felejteni, senkit nem felejtettem el, akivel valaha csókolóztam, mint ahogyan azt sem szoktam elfelejteni, akivel valaha találkoztam, Azt mondtam Andinak, hogy kicsit bánom azt az éjszakát M.-nél, de azt is tudom, hogy máshogy nem ment volna, meg hogy meg kellett élnem magam olyannak is. És ami azt illeti, mikor abban a pólóban, amin még mindig a kettőnk illata volt, és nem, nem voltam elégedett a helyzettel, semmivel, kiléptem a kapun, és másnaposan, kialvatlanul, gyűrötten, de legalább frissen fürödve és elég csinosan belenéztem a bolt kirakatának üvegében, arra jutottam, hogy pont úgy nézek ki, mint egy kurva, és ezzel társult valami fura megelégedés, hogy nem, pont úgy nézek ki, mint én, aki miután volt egy szép nagy csalódása, megtehette azt is, hogy így próbálja gyógyítani és most persze kicsit szarul néz ki, kicsit szarul is érzi magát, de legalább kibaszottul szabad és mindig is ezt kereste. 

Aztán arra is rájöttem, hogy sosem toltam még el ezeket a dolgokat a falig, éppen itt volt az ideje, hogy ezt is megéljem. Aztán el kellett tennie heteknek és ezek alatt a hetek alatt nagyjából háromszor történt meg velem az, hogy most már tudom, hogy ha belenézek valakinek a szemébe, nagyon mélyen és azt mondom, hogy értsd meg NEM akarok erről beszélni akkor az emberek nem firtatnak tovább dolgokat, hanem megijednek. 

Aztán a változásnak az idő múlásán kívül sok oka volt még, ezerrel kihajtott edzések, meg Tomi, meg Zs., meg a csajok, meg aztán egyszer csak mindenki azt mondta, hogy szerinte kicsit álljak le, nekem pedig le kellett állnom, mert ott ültem szemben I.-vel a félig kubai csodálatos, helyes, illatos, korrekt, intelligens, jófej, rendes, tökéletes fiúval és azt éreztem, hogy engem ez nem érdekel. Aztán ott ültem szemben Pokersráccal, akiről itt blogbejegyzések szólnak, akivel az ominózus "hello kémia" mondat megszületett ott a Margit szigeten egy padon két éve. És Ps nem csak, hogy két éve gondolkozik rajtam, nem csak, hogy megmaradt a kémia, de szeretett volna megölelni és szeretett volna velem lenni, hazavinni, aggódni értem, vigyázni rám, együtt aludni és megcsókolni egyáltalán én pedig ismét azt éreztem, hogy nem megy, nem érdekel, nem akarok, nem akarom, semmit.

És most az lett a szabadságom, hogy nem érdekel senki és nem is akarom, hogy érdekeljen. Mert most úgy érzem, hogy nincs honnan szeretni éppen, nincs honnan reménykedni éppen, nincs honnan aggódni, nincs honnan elvenni, kiüresedtem, ez már csak én vagyok és ezzel párhuzamosan elkezdtem letenni a határaimat és éppen nem kedvel mindenki és engem ez éppen egyáltalán nem érdekel. Közben PM lettem kb és embereket megkérek dolgokra, hogy csinálják meg, és visszaellenőrzöm, hogy megcsinálták-e és kérek és köszönök, de nem érdekel, ha zavarják őket a kéréseim. És azt mondom, hogy most ne haragudj, de nem érek rá beszélgetni, meg hogy ne haragudj, de maradj csöndben, mert zavarsz. 

És dolgozom és egyáltalán nem a saját munkakörömben, de jó tudni, hogy például ezt is meg tudom csinálni, néha úgy érzem, hogy gyakorlatilag akármit meg tudok csinálni. És meg is csinálom. És olyan emberek vannak várólistán az előadásomra, akiknek fizetnék, hogy elmehessek az előadásukra. ÉS 280ból 18. legnépszerűbb.

Elhihetetlen. 

Aztán tegnapelőtt mentem dolgozni arra az imádott, kicsit sznob környékre, ami mostanában mégis az életünk, és ahol mindnekit ismerünk, és hallgattam ezt a számot és megértettem végre, pedig ehhez aztán nem kellett diploma. És írni akartam erről egy blogbejegyzést, de aztán a Csibe volt az, akivel mégis tudtam beszélni erről a dologról, illetve megkérdezte, de jött a busz én meg annyit tudtam mondani, hogy már megértettem. És azt kérdezte, már a busz felé menvén, hogy igen, és miért?

Azért, mert akkor lesz ez meg tényleg, amikor nem fogok félni, hanem örülni fogok, és azt fogom gondolni, hogy ez csodálatos és azt kívánom majd, bár sokáig tartana. De nem fogok félni. 

Ő pedig azt mondta, igen, és felszállt a buszra.

És azt hiszem ennyi elég.

Sőt, ami azt illeti azt hiszem most megint nagyon sokat változtam egyszerre. Sőt, ami azt illeti azt hiszem ez pontosan azt a változást hozta meg, amire a legnagyobb szükség volt. És már csak bent kell maradni a középpontban, amikor nálam van a gyeplő és mégis marad mosoly. 

Szóval váratlanul valahogy ez a pofon lökött vissza arra az útra, amiről nagyon régen tévedtem el, úgy tűnik. Tudtam, hogy egy nap persze majd ezért is hálás leszek. Ez még nem az a nap, hogy ezt 100%osan ki tudnám jelenteni, ugyanis jelenleg nem igazán vannak érzelmeim. És ezt élvezem.

"One day you're gonna meet that someone

They're gonna turn your whole world around

upside down

Watch out

They're gonna be your better half

You're gonna see it's all one big laugh

One big laugh"