"Normális embereknek (...) tovább tart kimondani, hogy szeretlek. Első lépcső, mikor azt hiszed, hogy azt hiszed. Aztán eljön a pillanat, mikor azt hiszed, hogy tudod. Aztán jön az, mikor tudod, hogy tudod, de nem tudod kimondani. És akkor következik az, amikor tudod, hogy tudod és már nem bírod visszatartani." (Így jártam anyátokkal)

"Annyira beléd fogok szeretni.

Jó, azt akkor megvárjuk.

De nem kell megvárni, mert már ez 97%-on áll.

Jó, hát akkor azt a 3%ot várjuk meg.

De nem kell megvárni, mert ez már 100% csak arcoskodom."

"Annyira, de annyira sz.....annyira nagyon nagyon."

"Persze, hogy nélküled nem volt jó a buli. Nélküled egy napon sem jó, csak elmegy."

Bújik hozzám Kedvencfiú, és elharapja, hogy szeret. Egyszer kimondta részegen, de másnap nem emlékezett. Onnan tudom, hogy nem, hogy elmondtam neki egy másik részletet a beszélgetésünkből és olyan hangosan és hahotázva és őszintén nevetett fel, amit még csak háromszor hallottam tőle és mindháromszor imádtam, azt nem lehet megjátszani és nem is tette volna meg. 

Megígértem neki, hogy majd valami mást is elmesélek, de még nem most, hanem majd, ő pedig azt mondta, senki más nem mondhatna neki ilyet, mert mindenkiből ki akarná sajtolni, hogy mi az, de belőlem nem, tőlem elfogadja, hogy biztos van ennek oka. És van is, nem akarom elmondani neki, hogy egyszer már ilyen kurtán-furcsán szerelmet vallott.

Én pedig meséltem az érzelmeimről embereknek, meg a fiúról, akiről annyira nem tudtam beszélni, hogy egyik barátom sem emlékszik rá, róla, akibe az alatt az egy randi alatt úgy éreztem, hogy beleszerettem és aki jobban összetörte a szívem, mint bárki. És nem tudtam, hogy Kedvencfiú iránt fogom-e ugyan azt érezni. Nem érzem ugyan azt, egészen mást érzek iránta. Biztonságot, békét, végtelen szeretetet, újra és újra rácsodálkozást, hogy mennyire csodálatos ember. Imádom hallgatni, és pontosan olyan, mint az a a bizonyos legelső srác, hogy mesél és olyan, mint egy izgalmas könyv, amiből alig várom, hogy még többet olvashassak. Kreatív, okos, végtelenül jó ember, figyelmes, csodálatos. És szeret engem. Mindegy, hogy hogy szeret, de olyan gyengéden, olyan figyelmesen, olyan tisztán és annyi figyelemmel fordul felém. És nem csak mondja, minden tettével mutatja is, hogy fontos vagyok neki. Engem soha nem értékelt még ennyire senki. 

Anya azt kérdezte, ugyan úgy szeretem-e, mint mikor megismertem? Dehogyis. Napról napra, pillanatról pillanatra és élményről élményre egyre jobban szeretem. 

Sokat gondolkoztam azon, hogy leszek-e szerelmes, aztán azon, hogy miért olyan nehéz egy ideje nem kimondani, hogy szeretem. Aztán meg azon, hogy mi is a szerelem és akkor most én mit érzek. De most tegnap reggel láttam utoljára, és nagyon hiányzik. Nagyon-nagyon. Minden este vele szeretnék aludni, minden reggel mellette felébredni, mert mellette felébredni valahogy sokkal természetesebb, mint egyedül. Szóval Kedvencfiú, jó lenne, ha kimondanád, mert alig várom, hogy azt mondhassam, én is.