Végiggurultam rollerrel az útvonalunkon és végre elkezdett derengeni, amit egy ideje sejtek, hogy miért nem tudlak elengedni.

Nem Téged nem tudlak. Azt nem tudom, hogy valaha olyan lány leszek, az a lány, akire még Te is elismerően füttyentenél. Hogy hejj de csinos. Hejj de okos. Hejj, de sikeres. Hejj de szuper csaj. Olyan, akibe bele lehet szeretni. Akibe bele kell. 

És én annyira szomorú voltam miatta, hogy amikor találkoztunk én nem ez a lány voltam, amit már régen elvártam magamtól, hogy feladtam. 

Most olyan valakivel vagyok, akit nagyon nagyon szeretek de közben félek és erre is most kellett rájönnöm, ezen az éjszakai rollerezésen péntek éjjel a belvárosban, hogy attól félek, hogy mivel neki most is jó vagyok, így is jó vagyok és elég vagyok, ezért nem akarok majd több lenni és nem is tudok, mert attól félek, hogy akkor őt elveszítem.

És viszem a terheket kicsit nyögve, kicsit mosolyogva és nem állok ki belőlük és nem kapcsolok ki belőlük és nincs nincs nincs vége. Egy pillanatra sem. Csak mikor vele vagyok és hozzábújok, de olyankor azt játszom, hogy nincsen semmi, csak mi vagyunk ketten. 

Ő az én biztonságos világom. Te meg valaki túl a komfortzónán, aki hív. 

Nekem meg elég volt. ÉS felállok most és szétrúgom a kócerájt. 

Egyébként sokáig voltam csendben és sokáig kértem bocsánatot. És sokáig voltam hálás olyasmiért, amiért nekem kellett volna hálásnak lenniük másoknak. Szóval. Azt hiszem segít, hogy ezt már tudom. És akkor most már itt az idő lassan. 

Gyorsabban, mint hiszed. :)