-De szeretsz?

-Szerettelek. 

Azt kérdezte tőlem a lány, akit Kedvencfiú csak Borsnak hív, hogy nem azért van-e ez, mert előttem egyszerűen nincsen egy jó családi példa és attól félek, velünk is ez lesz? Talán...válaszoltam aztán ma amikor álmomban azt mondtad szerettelek és felébredtem, nem tudtam, melyikünk kétségei vannak a fejemben igazán. Olyan érdekes, hogy mindet leírtam ezzel kapcsolatban nyolc évvel ezelőtt és most újra elolvasva nekünk pontosan ez van meg, amire én akkor vágytam. Csak ugye nem vagy tökéletes. Csak ugye én sem.

És ez a másik, hogy talán én vagyok? Én vagyok a baj? Hogy mennyire nem az az ember vagyok, aki régen szerettem volna lenni? hogy valami hiányzik, de ordítva, szűkölve hiányzik az a valami de talán nem belőled és nem a kapcsolatunkból, csak az én életemből.

Megtanultam udvarias lenni és valahogyan a tanyát meg a lovakat meg a gyerek utáni vágyat felváltotta ez a kis panel lakás és a mi kényelmes-szerelmes-kicsit kolis életünk és amikor megjelennek rólam ezek a cikkek, meg hallgatom vissza magam én olyan okosnak tűnik komolyan, csak mintha nem én lennék. 

Bele vagyok valahogy minden szerepembe feszülve, csak éppen akkor nem kell megfeszülnöm, mikor odabújok hozzád a mellkasodra, mint egy kiscica, mert akkor minden pontosan úgy van jól, ahogy van, mert akkor lehetek az a kislány, aki régen lehettem, aki tudja, hogy biztonságban van és feltétel nélkül és nagyon nagyon szeretik.

És félek, hogy ezt elveszítem, hogy nem leszek már valakinek öröm, hanem gond és akkor talán ezért vagyok az az elfogadott valaki, akihez mindenki jó képet tud vágni, az alkalmazkodás és a kaméleonság mestere pedig mezítláb szeretnék lenni mindig és szabadjára engedni ezeket a kis dinka macskákat csak nem tudom megértenék-e, ha nap végén megkérdezném, hazajönnek-e velem?

Szeretlek. De én Téged soha soha nem úgy szerettelek ahogyan azokat a régi fiúkat, akiket olyan hatalmas félelem-teli amplitúdóval. Vagy azt a másik srácot, akit valami bennem ismert már és akivel most azt gondolom nincsen semmi dolgom. Akivel végig tudtuk, hogy bár ismerjük egymást, de nincsen egymással most semmi dolgunk.

Téged megismertelek és nem volt ebben semmilyen félelem és nem volt benne amplitúdó.Valahogyan csak felkavarodott az egész kirakó, minden darab, amit valahogy valamikor össze akartam rakni és összeálltak. Természetesen és sokkal nagyobb rendbe mint valaha valami bárkivel. Egyetlen egy helyen van csak egyetlen kis darab, ami nem stimmel. És talán annyinak lennie is kell. 

Csak nem tudom még, mi az.