Nincs több út,
Álom sincs,
Majd egy másik
Valóra válik.

Szóba kerül az exe és minden izma megfeszül, az arca is és eltűnik belőle az a kedvesség és az a szerelem és átveszi a helyét valami kétség, kérdés, félelem és dac. Egy olyan arc, aki nem érti, miért bánnak így vele de soha többet nem akarja magát kitenni ennek. 

Az enyém is ilyen lehet sokszor és mikor legutóbb szóba került akkor csak néztük egymás bőröndjeit vállat vonva, hogy igen, enni idős korára már mindenkinek van. 

Kicsit féltem, mikor megláttam rajta, hogy négy év távlatában még mennyire nem tudta letenni, de aztán volt egy éjszakányi rémálmom és már megértem, hogy néha miért nem tud elmúlni.

Szeretném elfelejteni az összes elmúlt-fiút az összes eddigi sérelmemet és szinte mindenkivel kapcsolatban sikerült is, de van akivel kapcsolatban még mindig szívlövés minden egyes új kép, új mondat valakivel kapcsolatban, akit most már tényleg szeret és aki én soha nem lehettem. 

Ült ma velem szemben M. és azt mondta, mondjam meg, miért fáj, ha elveszíti annak a szerelmét, akit nem szeret. Nekem miért fáj? Mert sírnia kéne még tíz évig azért, amit tett velem, megbűnhődni, csokor virágot küldeni annyival, hogy bocsáss meg, nem érdemelted meg, hogy így bánjak veled. 

Bocsánatot kért és én nem tudtam elhinni neki még mindig, hogy nem érdemeltem meg, a mai napig megkérdezem magamtól, hogy mit csináltam rosszul, mit nem csináltam eléggé, miben voltam kevés és miben több nálam az a lány, akit felvállal, akivel együtt mosolyog, akiről képeket postol, akit bemutat a barátainak és talán a szüleinek is. 

És aztán rájövök, hogy én engedtem meg, hogy így bánjon velem és mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy ebből nem lesz happy end. Csak annyira segíteni szerettem volna, annyira akartam, hogy higgyen magában, hogy fel tudjon állni, hogy tovább tudjon lépni, neki akartam adni mindent, ahogyan én láttam, neki akartam adni a tükörképet, amiben ő csodálatos, okos, értelmes, sokoldalú és sokszínű, egy igazi karakter, neki akartam adni minden szépet és jót, amit felfedeztem benne és nem vettem észre, hogy ő már csak kér, én már csak adok és én közben elfogytam és már nem volt miből adni.

Ha újrakezdhetném, nem tudom, hogy hol állnék meg most, hogy ne legyen az, ami volt. Valószínűleg végigcsinálnám pontosan ugyan úgy. Ma is azon gondolkoztam, hogyan lehetett volna jobban csinálni? Hogy nem ártottam-e többet azzal neki, hogy maradtam?

Nem tudom azt a két dolgot összerakni magamban a mai napig, hogy ha ennyire tökéletes és csodálatos vagy, amilyen a mai napig hiszem, hogy vagy, akkor hogy tehetted ezt velem. Aki azonban mindig kéznél van, mikor valakit hibáztatni kell, én vagyok. 

Olyan ez, mint egy szoba, amiben benne van minden. A közös dalunk, ahogy rám néztél ott fent a hegyen, mikor azt hiszem már igazán nem is kívántál, mikor ott sírok a sötétben az ágyban, meg amikor összebújunk a taxiban és elindulunk hozzád először, meg amikor átmentem arra a szórakozóhelyre, megláttál, a nyakamba ugrottál és nem engedtél el. Furcsa volt és mégis gyönyörű. Emlékszem mi volt rajtam, emlékszem mi volt rajtad. A nyuszi-szag a lakásban, a puha szőr érintése reggel, a zenéd, amire ébredtél, mintha én ott sem lennék, a nap, amikor hamarabb mentem le és kakaót ittam a padon, hogy alhass. Amikor levetkőztettél lassan a hűtő előtt és nem érdekelt, hogy talán látnak kintről. A cigi-szag a szakálladban, amikor beszélgetünk a liget mellett az autóban és én megszeretlek, amikor csókolózni kezdünk a tóparton de megölellek és meglepő, hogy olyan téged ölelni, mintha nem ez lenne az első alkalom. A legcsodásabb színdarab, a kert, amiben ülünk és várjuk az unokatesód, az út hazafelé a fényekben a parton, ahol először éreztem meg, hogy valami nem stimmel. 

Egy szoba mindannak, amik mi voltunk, egy szoba, aminek az ajatját talán egy nap majd úgy nyitom ki, hogy nem lesz ott semmi, csak a közöny, vagy a kedves emlékek és megbocsájtok végre mindenért neked is és magamnak is és nem lakik majd ott semmi, ami ma még mindig fáj.

De hogy bánom-e. Hát  nem, nem bánom. Azért az első közös estéért megérte. Továbbra is azt gondolom, hogy csodás ember vagy. Ha valaki fuldokolna és én utána ugranék, hogy megmentsem, és megsérülnék, azt sem bánnám. Én voltam ott, az én dolgom volt segíteni. Te pedig úgy tűnik, végre jól vagy.

Nekem pedig volt hova hazamennem feltöltődésért. Még töltődöm, de meglesz.