-De szeretsz?

-Szerettelek. 

Azt kérdezte tőlem a lány, akit Kedvencfiú csak Borsnak hív, hogy nem azért van-e ez, mert előttem egyszerűen nincsen egy jó családi példa és attól félek, velünk is ez lesz? Talán...válaszoltam aztán ma amikor álmomban azt mondtad szerettelek és felébredtem, nem tudtam, melyikünk kétségei vannak a fejemben igazán. Olyan érdekes, hogy mindet leírtam ezzel kapcsolatban nyolc évvel ezelőtt és most újra elolvasva nekünk pontosan ez van meg, amire én akkor vágytam. Csak ugye nem vagy tökéletes. Csak ugye én sem.

És ez a másik, hogy talán én vagyok? Én vagyok a baj? Hogy mennyire nem az az ember vagyok, aki régen szerettem volna lenni? hogy valami hiányzik, de ordítva, szűkölve hiányzik az a valami de talán nem belőled és nem a kapcsolatunkból, csak az én életemből.

Megtanultam udvarias lenni és valahogyan a tanyát meg a lovakat meg a gyerek utáni vágyat felváltotta ez a kis panel lakás és a mi kényelmes-szerelmes-kicsit kolis életünk és amikor megjelennek rólam ezek a cikkek, meg hallgatom vissza magam én olyan okosnak tűnik komolyan, csak mintha nem én lennék. 

Bele vagyok valahogy minden szerepembe feszülve, csak éppen akkor nem kell megfeszülnöm, mikor odabújok hozzád a mellkasodra, mint egy kiscica, mert akkor minden pontosan úgy van jól, ahogy van, mert akkor lehetek az a kislány, aki régen lehettem, aki tudja, hogy biztonságban van és feltétel nélkül és nagyon nagyon szeretik.

És félek, hogy ezt elveszítem, hogy nem leszek már valakinek öröm, hanem gond és akkor talán ezért vagyok az az elfogadott valaki, akihez mindenki jó képet tud vágni, az alkalmazkodás és a kaméleonság mestere pedig mezítláb szeretnék lenni mindig és szabadjára engedni ezeket a kis dinka macskákat csak nem tudom megértenék-e, ha nap végén megkérdezném, hazajönnek-e velem?

Szeretlek. De én Téged soha soha nem úgy szerettelek ahogyan azokat a régi fiúkat, akiket olyan hatalmas félelem-teli amplitúdóval. Vagy azt a másik srácot, akit valami bennem ismert már és akivel most azt gondolom nincsen semmi dolgom. Akivel végig tudtuk, hogy bár ismerjük egymást, de nincsen egymással most semmi dolgunk.

Téged megismertelek és nem volt ebben semmilyen félelem és nem volt benne amplitúdó.Valahogyan csak felkavarodott az egész kirakó, minden darab, amit valahogy valamikor össze akartam rakni és összeálltak. Természetesen és sokkal nagyobb rendbe mint valaha valami bárkivel. Egyetlen egy helyen van csak egyetlen kis darab, ami nem stimmel. És talán annyinak lennie is kell. 

Csak nem tudom még, mi az. 

"Norbu "Papa" Gyula, ezt a könyvet neked dedikálom-mert tudsz te főzni, ha akarsz, és mert most már mosogatógéped is van. Nagyon szeretlek, mert pontosan olyan vagy, amilyen, és amiért mindig bíztál bennem: én is lehetek pont olyan, amilyen vagyok, sosem fogok elveszni."

A főzés számomra jó ideje pontosan olyan, mint a lovaglás, az úszás és a tánc. Nagyon imádom csinálni, nem is megy igazán rosszul, egyáltalán nem vagyok béna, nagyon, nagyon ritkán van rá lehetőségem, de amikor igen, akkor úgy érzem, hogy minden porcikám és sejtem boldogan fickándozik, én pedig teljes szívvel és lélekkel vagyok boldog. 

Nagyon-nagyon régen vágyom rá, hogy végre egy saját konyhában főzhessek, hogy egyáltalán lehetőségem legyen rendszeresen főzni és ne csak anya konyhájába szökhessek be időnként, vagy a saját kis melegszendvicssütőmben, egy fél-négyzetméteres szekrény tetején készíthessek különböző fogásokat. 

Kapcsolódik ide egy másik történet is: 14 éves koromban döntöttem el, hogy én márpedig vegetáriánus leszek mégpedig állatvédelmi okokból, de a szüleim ezt gyakorlatilag megtiltották, én pedig kompromisszumot kötöttem magammal, hogy oké, de akkor csak szárnyast és halat eszem és ebből azóta sem engedek. Nem akarok álszent lenni, megkívánom a mézes-mustáros csirkét, de ahogyan arról nemrég a kollégáimmal is beszélgettünk: ha tudnánk, hogy hány féle vega és vegán étel van és azok mennyire finomak tudnak lenni, akkor nem a rántott sajtot és a zöldsalátát jelentené a vegaság-és talán sokkal járhatóbbnak és egészségesebbnek tűnne ez az út. Ráadásul vágyakoztam már őrületesen az a'tabelle csokis-pisztáciás süteményeiért és édesburgonyáért, de csirkéért még sosem.  Ráadásul pár hete olvastam egy cikket egy orvossal, aki azt mondta, abba senki nem szokott belegondolni, hogy a legtöbb vegetáriánus átlagosan simán egészségesebb a legtöbb húsevőnél, egyszerűen, mert ők tudatosan minőségi alapanyagokat vesznek magukhoz és az, hogy valaki megeszik napi egy rántott csirkemellett, és töm mellé krumpit, az nem jelenti azt, hogy ő most jobbat tett a testével mint egy vega. 

És ekkor jött A könyv. Kristóf lakomái, Vegán kalandozás a világ körül. 

Idén megint rám maradt nagyon sok karácsonyi beszerzés, többek között a nagyim nevében magamnak is én vettem meg a könyveket, így egy csinos kis kupaccal térhettem haza, melyek azóta is arra várnak, hogy sorra kerüljenek. Ez a szakácskönyv azonban egy vizuális orgia, így méltó helyre került-a wc-be. Én bevallom, az a budin olvasós típus vagyok, és ugyan még életemben nem olvastam ki szakácskönyvet, de ezzel a művel ott tartok, hogy lassan a végére érek. 

És akkor végre, hogy miért kezdtem el megírni ezt a bejegyzést: én egy olyan szerencsés lány vagyok, akinek néha van szerencséje igazán, különlegesen jó dolgokat megkóstolni, megtapasztalni, átélni. Azon gondolkoztam a minap a Budai pékségben, hogy ezek után a péksütik után az aluljáróban kapható ételek csupán lelketlen liszt és cukorkupacok, és úgy van ez annyi mindennel: míg nem tapasztalod meg valamiből az igazán jót, addig mindegy: de mikor szerelembe esel valamivel, akkor már az lesz a mérce. 

Ilyen ez a könyv is. A párom és több férfi is megütközött a borító láttán, Kristóf ugyanis azon nem úgy néz ki, mint egy "normális" férfi, hanem mint egy Kristóf. Egyébként az az igazság, hogy soha, soha életemben nem tudtam azonosulni azokkal az emberekkel, akik egymás külsejét, ízlését kritizálták és meglátva valakit az utcán egyszerűen akár véleményt formáltak róluk. Engem ez valahogy sosem érdekelt. Ellenben pszichológusként azt pontosan érzem, hogy járnak köztünk ezek a "csodabogarak" akik gyakran másmilyen ruhákba bújnak, mint az átlag, másféle ételeket esznek, mint az átlag és ha megkérdezed őket, akkor azt mondják, jól vannak és a szemükben is ezt látod. És miért vagyunk mérgesek rájuk? Mert soha nem voltunk elég bátrak és elég szabadok ahhoz, hogy mi is meglépjük ezt a szintet és azt együk, amit igazán szeretnénk és úgy éljünk, ahogy igazán szeretnénk. Őket pedig nem érdekli, hogy mit mondanak nekik mások: mert ők már a saját útjukat járják.

Megint elkalandoztam a szakácskönyvtől. Ez nem egy szakácskönyv, ez egy szerelemgyerek. Ez a könyv nem azért készült el, hogy az alkotók még több pénzt keressenek vele: ebben élet van, ebben szív van. A fotóknak lelke van, a receptek mellé írt történetek egy életre nyitnak apró ablakokat, a receptek leírása olyan, ahogyan anyukám és a nagyim írja nekem a recepteket: pontosan látom magam előtt, ahogyan olvasom, hogy ők mit és hogyan csinálnak, az író is azt szeretné, mint az én csodás felmenőim: hogy az olvasó tényleg el tudja készíteni a fogást, ezért részletesen, féltő aprólékossággal, hasonlatokkal ír. 

És akkor ott van még az előszó, a bevásárlólista és az egész könyvön átsütő és a gasztronómia körét messze túlhaladó életfelfogás és üzenet: szeress, élj, főzz, egyél, élj szenvedéllyel és bátran, mindenre képes vagy. 

Pszichológus vagyok és nem egy önsegítő könyvet láttam már. Ez egy szakácskönyv. Ez egy olyan szakácskönyv, amiben benne van minden és még több, ami egy szakácskönyvben benne lehet, és míg a párom lakásokat nézeget én arról álmodozom, hogy melyik étel hogyan fog sikerülni elsőre és hogyan századszorra, hol fogom megvenni az alapanyagokat és hogyan fog minden megváltozni az életemben annak hatására, hogy azt fogom tenni, amit szeretnék, azt fogom enni, amit szeretnék és tudod mit? Ettől már most boldog vagyok. 

És ha mindez nem lenne elég: a könyv pontosan azzal a két mondattal zárul, azzal az egyetlen üzenettel, amire a gyerekeinknek szüksége van. Ami felszabadíthatna egy generációt, ami utakat nyitna egymás és önmagunk felé. Én ezzel a pár mondattal nyitottam ezt a bejegyzést. 

Végiggurultam rollerrel az útvonalunkon és végre elkezdett derengeni, amit egy ideje sejtek, hogy miért nem tudlak elengedni.

Nem Téged nem tudlak. Azt nem tudom, hogy valaha olyan lány leszek, az a lány, akire még Te is elismerően füttyentenél. Hogy hejj de csinos. Hejj de okos. Hejj, de sikeres. Hejj de szuper csaj. Olyan, akibe bele lehet szeretni. Akibe bele kell. 

És én annyira szomorú voltam miatta, hogy amikor találkoztunk én nem ez a lány voltam, amit már régen elvártam magamtól, hogy feladtam. 

Most olyan valakivel vagyok, akit nagyon nagyon szeretek de közben félek és erre is most kellett rájönnöm, ezen az éjszakai rollerezésen péntek éjjel a belvárosban, hogy attól félek, hogy mivel neki most is jó vagyok, így is jó vagyok és elég vagyok, ezért nem akarok majd több lenni és nem is tudok, mert attól félek, hogy akkor őt elveszítem.

És viszem a terheket kicsit nyögve, kicsit mosolyogva és nem állok ki belőlük és nem kapcsolok ki belőlük és nincs nincs nincs vége. Egy pillanatra sem. Csak mikor vele vagyok és hozzábújok, de olyankor azt játszom, hogy nincsen semmi, csak mi vagyunk ketten. 

Ő az én biztonságos világom. Te meg valaki túl a komfortzónán, aki hív. 

Nekem meg elég volt. ÉS felállok most és szétrúgom a kócerájt. 

Egyébként sokáig voltam csendben és sokáig kértem bocsánatot. És sokáig voltam hálás olyasmiért, amiért nekem kellett volna hálásnak lenniük másoknak. Szóval. Azt hiszem segít, hogy ezt már tudom. És akkor most már itt az idő lassan. 

Gyorsabban, mint hiszed. :) 

A Sebi azt mondta, a depressziós emberek bár jóval szomorúbbak, mégis sokkal reálisabban látják a világot, kutatásokbizonyítják és neki kell ez a realitás.

Amit te realitásnak látsz és érzel, az a pokol fenekéig mélyíthető, ha szeretnéd kézen foglak és elvezetlek oda, ahol a mocsok születik, bár azt hiszem, te már többször láttad, az én lelkem mindig "gyenge" volt ehhez. A pokol fenekéig, és amikor majd érted, hogyan működik a politika, hogyan születnek a szerepek, vagy hogyan vágják ki a majom agyvelejét, miután a nyelvét is kivágták  hogy ne sikíthasson és tovább és még lejjebb, mikor majd úgy tűnik, hogy ezen a világon senki nem jó, mikor majd átlátod, hogy mindent a hatalom mozgat, az lesz a te realitásod? Az majd megfelel neked, akkor majd jól fogod érezni magad?

Nem, ne törődj semmivel, ami jó, ne nézz bele a másik ember szemébe és ne lásd meg benne Istent de az embert se. Hazudj szerelmet egy éjszaka alatt, égesd bele a képed egy érzékeny lélekbe, hogy soha ne szabadulhasson tőled, vágj oda fájó mondatokat, ahol a legjobban fáj, sértsd meg félvállról, mosolyogva aki veled szemben ül, aztán vedd fel a táskád és menj tovább vissza se nézve.

Nem is emlékszem, hogyan indultam, csak az rémlik, hogy tele voltam hittel, de tiazt mondtátok naiv vagyok és mindig segíteni akartam, de azt mondtátok megbízhatatlan vagyok és tiszta szívvel készítettem nektek az ajándékot, de nem vártatok meg, kibontottátok, még mielőtt odaérhettem volna. 

A szar száraz pogácsám, amit a kevés pénzemből vettem, a fájó mondatok, amik sokkal durvábban voltak megfogalmazva, mint kellett volna.

Én pedig ott térdeltem a földön annak az idegen, idős bácsinak a padlóján és ordítottam egy székkel zokogva, de veled soha, soha nem tudtam ordítani és a mai napig te vagy nekem a minden, miközben nem veszed észre, hogy milyen helyzetbe hoztál.

Illene kinőni, mondta a barátnőm, és bassza meg, illene, de nekem nincs hova elmennem és nem tehetek róla, ha nem érzem magam biztonságban az országban, ahol teljes állásban sem kerestem annyit, hogy el tudjam tartani magam.

Nekem nem rossz, nekem soha nem volt rossz igazán, de védőfalat ettem magam köré és mindig úgy éreztem, hogy bocsánatot kell kérnem érte, hogy élek, hogy itt vagyok, hogy zavarok, hogy nem felelk meg mindenki nagyon szofisztikált, rétegzett és kidolgozott elvárásainak, mert mertem pihenni, lusta is voltam, de amúgy meg mindig dolgoztam teljes erőből. 

Vannak hibáim, voltak is, lesznek is, de mindig úgy éreztem, hogy csak nekem, nektek szerencsére csak nagyon kevés van, az is csak az, hogy nem értetek meg engem, hogy valamiért néha bántotok, de nem baj, kit zavar, kit érdekel. 

Nem tudod, hányan zsidóztak le és hányszor, és én sem tudom. Úgy születtem, nem tudom miért, hogy képtelen vagyok látni, hogy ki zsidó és ki nem, nem tehetek róla, de rajtam látják és volt, hogy ezért kezeltek kiemelten és veszítettem el ezt a kezelést, mikor kiderült, hogy nem vagyok az, és volt, hogy ezért nem szerettek és sosem derült ki, hogy pedig szerethettek volna. Nem ettem meg senkit, de hibáztam, mikor kiderült, hogy ártani akartak nekem és nem maradtam szelíd, vagy éppen túlságosan az maradtam.  Egyébként meg nem érdekel, nem is tud érdekelni, mert nem látom és nem is érzem a különbséget és nem is érdekel. 

Egy kibaszott láthatatlan világ, amire folyamatosan fel akartok ébreszteni, miközben én nem akarom látni. Meddig, milyen mélységig egészséges, reális látni? 

Nem okosabb-e, aki hülyén éli le az életét és igenis nem vesz tudomást a sok szarról?

Azt mondtad, házassági szerződést szeretnél írni, mielőtt megbíztunk volna egymásban, mielőtt megismertük volna egymást, eleveszítettük egymásban a bizalmat, tudod, az én szüleim is elváltak. Nincs senki biztonságban, hülyeség-e félni egy több szinten családi házban? 

Szeretnék örülni mindannak, ami van, de valahogy nem ez a minta, szeretném megtanulni, hogy gondoskodjak azokról, akikről nekem kell gondoskodnom, de ezt sem igen látom. Szeretném hagyni, hogy a körülöttem élők úgy éljék az életüket, ahogy szeretnék, a rosszalló tekintetek, beleszólás nélkül, de szörnyülködni valahogy perverz örömet jelent. 

Miközben nekem jó, nekem kurva jó. Nekem kurva jó, de már sokkal több mindent látok, mint láttam valaha és nagyon, nagyon nem örülök neki. 

Szeretném, ha minden szerelem tiszta lenne és bemocskolatlan, ha minden szívbe tisztán költözhetne az érzelem. Ha megérezhetném Isten tisztaságát és jóságát és a reményt újra, hogy van az a jó, ami felé megyünk. Ha nem érezném úgy, hogy kitépték a kezemből a hitem, mikor az a teherautó rosszkor indult el.

Szeretném visszaakapni a mesevilágom, a királylány szívem, tisztaságom és a világot és benne Istent és a kezeimbe az erőt, hogy igen, én tudok változtatni, hogy igen, én el tudok hozni valamit, ami eddig nem volt és amitől jobb lesz és hogy biztonságban vagyunk. 

Én nem akarom a címkéket és a bélyegeket és nem akarom az orrfelhúzást, nem felvállalt szándákokat, homályos beszédet, politikai trükköket, nem vagyok politikus. 

Az én valóságom, a te valóságot, mindannyiunk valósága ugyan ezen a Földön van, mégsem ugyan az. 

Gondolkozz el rajta, te melyiket szeretnéd? 

"-Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a fiút Mari.

-15 év konstans szopással Juli."

Ismét megtörtént a csoda, valami megmagyarázhatalan módon felkavarodtak a falvelek már éppen akkor, amikor meg voltam ijedve, hogy most mi lesz és a lábam elé hulltak úgy, hogy jó legyen.

A kapcsolati hálóm, amiről pedig annyit beszélgettünk kiegészült valakivel, akivel nem győzzük szeretni egymást. 

És a jövőm, az a bizonyos, amitől néha annyira félek kezd megtelni élmények és események ígéretével, amiknél ott lesz ez a valaki és újra gyerekek szaladnak és értem végre azokat a makacs, konstans módon jelenlévő lovakat is, és látom az esküvőnket, amire már találtam egy dalt, amit még én is el tudok Neked énekelni.

És megnéztem újra a pinterest táblám és megváltoztak egy kicsit a színek és közben a kétségeim is lassan kezdenek eloszlani és hogyan is tehetnének máshogy, mikor körülbelül minden együtt töltött percünket úgy tudnám jellemezni, hogy BOLDOGSÁG? 

És azt is kezdem egy picit érteni, hogy egy mástól látott filmben engedtem azt is, hogy összetörjenek az én álmaim és hogy néha félek teljes szívvel élni, örülni sőt veszekedni, mert attól félek, hogy bármikor elromolhat minden és megbüntet miatta a sors, ha nem voltam eléggé hálás, vagy ha könnyelmű voltam.

Pedig nincs más választásunk és nem lehet mindig félni és ha már itt vagy Nekem, hát nem is érdemes mást tenni, míg addig forogni együtt, amíg csak lehet és én remélem, remélem, remélem, hogy a közös fánk még, még, még tovább szökik őrült magasságokba és örvendeztet meg minket és mindenkit körülöttünk. 

Mert szeretlek, szeretlek, szeretlek. 

Lecsupaszítasz. Na nem úgy...nem csak úgy. Nem tudom elhinni, hogy van valaki, aki mellett gyerek lehetek valahogy, meg mégis nő, de leginkább, csak én. Szép szeretnék lenni Neked, de tudom, hogy akkor is szeretsz, ha nem sminkelek, vagy gyűrött vagyok és álmos. Vidám szeretnék lenni neked, de tudom, hogy akkor is szeretsz, mikor nyűgös vagyok.

Úgy érzem annyi srác bőröndjét, csomagját, túrazsákját emeltem fel egy kicsit, akkor is, amikor a sajátomat sem bírtam el, hogy néha komolyan lesérültem. Aztán jöttél te, és mindent amit tudsz kiveszel a kezemből és úgy viszed, mint akinek meg sem kottyan. Miközben tudom, hogy Neked is van táskád és én minden nap azon dolgozom, hogy elhidd és elfelejtsd, hogy valaha valaki nem vette észre, hogy mekkora kincs vagy.

Felfelé látsz bennem, bizonyos szempontból sokkal feljebb, mint valaki valaha, leginkább, mert nem vársz tőlem csodákat és nem akarod, hogy megmentselek. Próbálkozom néha. Egy kis drámával, egy kis féltékenységgel, egy kis hisztivel, te meg ott állsz nyitott szemmel, szívvel, tiszta kezekkel és engeded, hogy lükéskedjek, de nem sértődsz meg és nem esik rosszul semmi és megérted, ha nekem igen, és kérdezel és figyelsz és figyelmes vagy én meg nem győzök csodálkozni és nem győzlek szeretni.

Két Anna vagyok, vagy száz, nem tudom, de melletted az az egy kicsi királylány, aki csak szeretni akar, aki csak bújni akar, aki egy perc alatt boldog királylánnyá, kedveskirálylánnyá változik melletted. Más a hangom, más a mozgásom, más mindenem, mikor Veled vagyok, önfeledt vagyok, én vagyok, lubickolok abban, ami mi vagyunk.

Te pedig elárasztasz mindennel, visszakapok tőled mindent, megkapok tőled mindent, amit én adtam. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Nem féltem a szerelmünket, nem vagyok igazán féltékeny, nem félek, ha nem írsz és nem félek nem válaszolni. Tudom, hogy akkor is szeretsz, tudom, hogy tudod, hogy szeretlek. 

A részem vagy, a biztonságos ház ott a távolban, amit akkor is látok, amikor nagyon messze vagy, amit akkor is látok, mikor a mindennapok sürgedelmei eltávolítanak, a ház, az otthon, ahova bármikor hazamehetek. Védelem lettél nekem, kuckó, biztonság. Néha még nem hiszlek el, néha még fura az első percekben ahogy hevesen hozzám lépsz, hogy igaz, meg hogy van egy párom és elmondjuk ezerszer valahogy, és ízlelgetem a szavakat meg az érzést, hogy párom, szerelmem, mindenem, kincsem, szívem, meg életem, olyan szavakat, amik soha senkire nem voltak igazán igazak. Pont, mint mikor megtudtuk, hogy kistesónk lett, el kellett mondani százszor, suttogva, kiabálva, nevetve, hogy megértsük, hogy elhigyjük.

Aztán elaludtam a mellkasodon, ahogy még soha senkién és új még ez az egész nekem, új nekem, hogy az az én, amilyen csak a testvéreimmel és a családommal lehetek valóra vált egy srác mellett és főleg új nekem, hogy valaki a tenyerén hordozzon és elhalmozzon ajándékokkal meg figyelemmel és szeretettel. 

De végre értem a verset és igaz is...mert nem hoztál se kínt, se sóvárgást se vágyat. De ünnep vagyok...mert ünnepként fogadsz minden nap. És én szeretlek, szeretlek, szeretlek. 

Grace Davies Roots 

"Reggel felébredtem, te még szuszókáztál, én pedig úgy aludtam vissza, hogy közben azt néztem, milyen szép vagy."

Anya megkérdezte tőlem, hogy megvan-e még a vers, amit régen annak a leendő jövendő fiúnak írtam és mondtam, hogy nincs meg, de nem is baj, mert azt a fiút el kellett engednem. Anya azt mondta, de azt Kedvencfiúnak írtam, de ez nem igaz. 

Azt egy olyan fiúnak írtam, akinek csak a darabjaival találkoztam, de vele sosem. Talán sosem. El kellett búcsúznom tőle részletekben, a fiatal apukámtól, a tökéletes border collies lelkitársamtól és el kellett búcsúznom attól a fiútól, akiről azt hittem ő az. Nem szeretném azt hazudni, hogy én engedtem el őket, mert az utolsó fiút nem én engedtem el, de ő elment és nem fogom soha megtudni, hogy mi lett volna ha, és talán nem is érdekes.

Kedvencfiú más. Más mint minden álmom, más mint ahogyan elképzeltem és más, mintahogyan megírtam. Valami történt mert az a fiú, akikhez írtam azokat a bejegyzéseket valahogy nem lett. Nem is akarok rá gondolni.

Kedvencfiú más. Kedvencfiú a legkedvesebb, legfigyelmesebb, leggyengédebb és legkedvesebb fiú, akivel valaha találkoztam. Fogalmam sincs honnan indult el például az a belső bizonyosság, hogy ő az, akit a bizalmamba kell fogadnom és mikor változott meg minden amit iránta éreztem-amit iránta nem éreztem.

Én mindig élveztem a harcot, azokat a kicsit keserédes kínokat, amiket egy nehezen megszerzett szerelem ígérete kínált, a félelmet, az izgalmat, a vadászatot, amiben senki nem tudhatta ki a vad és ki a vadász. És játszottam, játszottam királylányosat és játszottam dívásat meg démonosat és csalódottat, szomorút, magányosat és szenvedélyesen szerelmeset. 

Most valami más van. Most valahogy én vagyok, az a kislány-tiszta én, az a bizonságot kereső, bújós-cica-én, az a tiszta álarc nélküli alap-anna-én. És elcsodálkozom rajta, hogy mennyire elég és mennyire kitölti minden időm, hogy megcsókoljam, hogy hozzábújjak, hogy csacsogjunk fontos és nem fontos dolgokról, hogy minél jobban megismerjem és hogy elkápráztasson a sokszínűségével vagy éppen azzal, hogy pontosan azt értékeli bennem, amit eddig ennyire még senki nem értékelt, hogy meg akarom menteni a madarakat, hogy megsimogatom a kutyákat, hogy ügyes vagyok a munkámban, vagy, hogy mennyien szeretnek, hogy például a szülei mennyire szeretnek. Én pedig megpróbálok neki megadni mindent amit most tudok, szenvedélyt, izgalmat, szabadságot, szeretetet, figyelmet, szerelmet és sok-sok-sok önbizalmat, mert meg kell mutatnom neki, hogy mennyire csodálatos, hogy sokkal csodálatosabb, mint amennyire az eddigi kis buta lányok észrevették. 

Közben életemben először játszom folyton a gondolattal, hogy talán most már ő marad..és néha elgondolkozom, jó lesz-e így de nem is tudok rajta komolyan elgondolkozni, hiszen máris ott terem és én nevetek újra, mert mindig kitalál valamit. Mindig arra vágytam, hogy a párom mellett olyan biztonságban és szeretetben érezzem magam, mint a szüleim mellett és most ezt érzem. És imádom ezt érezni. 

Nem tudtam, hogy milyen lesz, nem tudtam, hogy ilyen lesz. Ez a szinte kamaszos, tiszta, viszonzott, rajongó szerelem ismeretlen volt eddig nekem, de nem tudom elmondani mennyit jelent nekem melletted felébredni, az izmos mellkasod, az erős kezed, az illatod, a mosolyod, a biztonság, a  szerető figyelem, amivel körbeveszel és az ígéret, hogy mi ketten már egy csapat vagyunk. 

Elfogult vagy én pedig néha egy hisztis kisgyerek, de szeretlek szeretlek, szeretlek azért, mert valahogyan kiragadtál a tépelődések, a harcok, a folyamatos játmszák közül, a tiszta szíveddel a tiszta szemeddel és annyi szeretettel, amennyi egy emberben el sem fér félresöpörtél mindent és mindenkit, félresöpörted a kétségeim és azt mondtad te csak azt szeretnéd, hogy én minél boldogabb legyek én pedig nem tudok igazán semmi másra gondolni, ha veled vagyok, mert boldog vagyok és hálás.

Érted. 

Nincs több út,
Álom sincs,
Majd egy másik
Valóra válik.

Szóba kerül az exe és minden izma megfeszül, az arca is és eltűnik belőle az a kedvesség és az a szerelem és átveszi a helyét valami kétség, kérdés, félelem és dac. Egy olyan arc, aki nem érti, miért bánnak így vele de soha többet nem akarja magát kitenni ennek. 

Az enyém is ilyen lehet sokszor és mikor legutóbb szóba került akkor csak néztük egymás bőröndjeit vállat vonva, hogy igen, enni idős korára már mindenkinek van. 

Kicsit féltem, mikor megláttam rajta, hogy négy év távlatában még mennyire nem tudta letenni, de aztán volt egy éjszakányi rémálmom és már megértem, hogy néha miért nem tud elmúlni.

Szeretném elfelejteni az összes elmúlt-fiút az összes eddigi sérelmemet és szinte mindenkivel kapcsolatban sikerült is, de van akivel kapcsolatban még mindig szívlövés minden egyes új kép, új mondat valakivel kapcsolatban, akit most már tényleg szeret és aki én soha nem lehettem. 

Ült ma velem szemben M. és azt mondta, mondjam meg, miért fáj, ha elveszíti annak a szerelmét, akit nem szeret. Nekem miért fáj? Mert sírnia kéne még tíz évig azért, amit tett velem, megbűnhődni, csokor virágot küldeni annyival, hogy bocsáss meg, nem érdemelted meg, hogy így bánjak veled. 

Bocsánatot kért és én nem tudtam elhinni neki még mindig, hogy nem érdemeltem meg, a mai napig megkérdezem magamtól, hogy mit csináltam rosszul, mit nem csináltam eléggé, miben voltam kevés és miben több nálam az a lány, akit felvállal, akivel együtt mosolyog, akiről képeket postol, akit bemutat a barátainak és talán a szüleinek is. 

És aztán rájövök, hogy én engedtem meg, hogy így bánjon velem és mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy ebből nem lesz happy end. Csak annyira segíteni szerettem volna, annyira akartam, hogy higgyen magában, hogy fel tudjon állni, hogy tovább tudjon lépni, neki akartam adni mindent, ahogyan én láttam, neki akartam adni a tükörképet, amiben ő csodálatos, okos, értelmes, sokoldalú és sokszínű, egy igazi karakter, neki akartam adni minden szépet és jót, amit felfedeztem benne és nem vettem észre, hogy ő már csak kér, én már csak adok és én közben elfogytam és már nem volt miből adni.

Ha újrakezdhetném, nem tudom, hogy hol állnék meg most, hogy ne legyen az, ami volt. Valószínűleg végigcsinálnám pontosan ugyan úgy. Ma is azon gondolkoztam, hogyan lehetett volna jobban csinálni? Hogy nem ártottam-e többet azzal neki, hogy maradtam?

Nem tudom azt a két dolgot összerakni magamban a mai napig, hogy ha ennyire tökéletes és csodálatos vagy, amilyen a mai napig hiszem, hogy vagy, akkor hogy tehetted ezt velem. Aki azonban mindig kéznél van, mikor valakit hibáztatni kell, én vagyok. 

Olyan ez, mint egy szoba, amiben benne van minden. A közös dalunk, ahogy rám néztél ott fent a hegyen, mikor azt hiszem már igazán nem is kívántál, mikor ott sírok a sötétben az ágyban, meg amikor összebújunk a taxiban és elindulunk hozzád először, meg amikor átmentem arra a szórakozóhelyre, megláttál, a nyakamba ugrottál és nem engedtél el. Furcsa volt és mégis gyönyörű. Emlékszem mi volt rajtam, emlékszem mi volt rajtad. A nyuszi-szag a lakásban, a puha szőr érintése reggel, a zenéd, amire ébredtél, mintha én ott sem lennék, a nap, amikor hamarabb mentem le és kakaót ittam a padon, hogy alhass. Amikor levetkőztettél lassan a hűtő előtt és nem érdekelt, hogy talán látnak kintről. A cigi-szag a szakálladban, amikor beszélgetünk a liget mellett az autóban és én megszeretlek, amikor csókolózni kezdünk a tóparton de megölellek és meglepő, hogy olyan téged ölelni, mintha nem ez lenne az első alkalom. A legcsodásabb színdarab, a kert, amiben ülünk és várjuk az unokatesód, az út hazafelé a fényekben a parton, ahol először éreztem meg, hogy valami nem stimmel. 

Egy szoba mindannak, amik mi voltunk, egy szoba, aminek az ajatját talán egy nap majd úgy nyitom ki, hogy nem lesz ott semmi, csak a közöny, vagy a kedves emlékek és megbocsájtok végre mindenért neked is és magamnak is és nem lakik majd ott semmi, ami ma még mindig fáj.

De hogy bánom-e. Hát  nem, nem bánom. Azért az első közös estéért megérte. Továbbra is azt gondolom, hogy csodás ember vagy. Ha valaki fuldokolna és én utána ugranék, hogy megmentsem, és megsérülnék, azt sem bánnám. Én voltam ott, az én dolgom volt segíteni. Te pedig úgy tűnik, végre jól vagy.

Nekem pedig volt hova hazamennem feltöltődésért. Még töltődöm, de meglesz.