Rohadtul kimondtam mindent, amit ki akartam mondani. Bátran, őszintén és szó szerint. 

Tudod hány állásinterjún voltam?? Kettőn! Hány helyre vettek fel? Nos, úgy néz ki két helyre. És kit választott az ékszerkészítő-lány saját fotósául? Igen, engem! Miért? Mert szimpatikus vagyok neki és tetszenek neki a képeim.

Ezen felül két nap alatt körvonalazódott a szakdoli témám, a forrásoknak megvan egy jó nagy része és holnap kezdek dolgozni. 

Ki kapott tegnap leveleket random emberektől, hogy az új profilképén milyen szépek a szemei? Ezt is én.

És találkozom emberekkel, és megyünk korcsolyázni, és elkezdek dolgozni és fantasztikus barátaim vannak, munkahelyeim, pszichológusom meg önismeretem és mindjárt lesz egy diplomám is, és mellesleg két darab tárgy maradt nekem a következő félévre, mert hogy ugyanis mindent megcsináltam eddig! 

És megcsinálom a fotós oldalam, és van már felvidító oldalam és én is fel fogok vidulni igenis és juszt is.

ÉS vagy megbeszélem a mandulámmal, hogy legyen kedves visszahúzódni, hogy ne kelljen kivenni, ami tuti orvosi csoda lesz, vagy kiveszik és nem kell évente három hétig itthon betegeskednem.

Ezek lesznek. 

És jó lesz! 

Ja, meg esett a hó. Ilyenkor igenis csak csoda-dolgok történhetnek. 

Szóval, tegnap megbeszéltük. Az volt, amit gondoltam. 

Amúgy jól vagyok. Meglepett, hogy neki is fontos volt tényleg. Nem tudom mi az, amiről nem beszél. Szeretnék továbblépni. 

Feküdtem este az ágyban, ment valami idióta film, és tudtam, hogy megint nem fogok tudni elaludni, pedig már tízkor olyan álmosnak éreztem magam. Mikor még a szemed sem akarod becsukni...nem sokkal éjfél után volt valami érzésem, pedig már mindenkitől elköszöntem...megnéztem, és ott volt a kis üzenet ikon...nem ő volt. 

Kikapcsoltam a filmet és betettem az egyetlen olyan zenét, amit el tudtam viselni...Dr. Bánat. A vállamra kucorodó macska, Presser Gábor meg ez az elcseszett szomorúság. Ami még mindig jobb, mint a tegnapi, mint az elmúlt másfél hónap. 

Tudom, hogy nagy ügyet csinálok belőle, de egyikőtök sem volt annyira magányos egészen eddig, mint én. Gondoljatok bele, egyikőtök sem. Mindenki meg tud számolni legalább 100 olyan momentumot, mikor az, akit szeretett, szerette őt. Viszont. Mikor nem kellett beszélni. 

Vagy csak gondolj bele abba, hogy jön valaki, aki megért. Nem csak te nézel bele, de ő is beléd lát. Nem, nem segített, sőt bántott. De akkor is értett. Ahogyan az a fiú, akiből 8 év volt kiszeretni és az a másik, aki a legnagyobb csalódást okozta valaha. 

Igen, voltak mások is, igen, könnyen lelkesedem, igen, könnyen köteleződöm el. Igen, megvethetsz emiatt. Igen, nagyon szerettem volna, és mindig azt mondtátok, hogy ne akard annyira. Te próbáltad már nem akarni annyira? Te megőrizted volna a hited a viszonzott szerelemben, ha soha nem lett volna benne részed? Te nem lelkesednél valahányszor úgy tűnik, itt az idő? Nem kérdőjeleznéd meg a magadba vetett hitet, ha soha-soha nem történt volna meg úgy a hópelyhek tánca, ahogyan szeretnéd?

Nem akarok drámát csinálni a dologból, hiszen mi mindenből tudunk drámát csinálni. De vele még ebben is közösek vagyunk. Sosem szerették viszont, csak most jövök rá.

Most én tudtam volna, ő meg elment és nem tudom, miért.

Aztán persze írt tegnap éjjel, mert nem ő lenne, ha nem írt volna. És nem akart semmi különöset. Talán csak nem bírta ki, hogy ne tudja meg, mennyire vagyok messze. Nem voltam, még nem ment nem válaszolni. 

A lényeg, hogy nincsen már jelentősége számomra sem az okoknak, sem a szavaknak. Nem érdekel igazán, mi az, amiről beszélt és nem érdekel, mi fog ezután történni. Hogy felbukkan-e valaha, bár igazából azt érzem, hogy nem. Hogy vége lesz ennek is, kidrámáztuk magunkat, mi ebben vagyunk jók, mi a drámát keressük.

De tudod, én végeztem. Mostantól tényleg csak jól akarom érezni magam. Emberekkel, fiúkkal, lányokkal, de a szerelem...i'm not interested. Egy darabig biztosan nem. 

Nekem amúgy a dolgok mindig annyira rosszak, mint a mandulám. 

A mandulám is be van gyulladva krónikusan, képzeld. És én nem lázasodom be, és nekem nem fáj, csak éppen száraz, és kapar és rossz érzés. Na, hát pont ilyen ez a szívfájdalmas dolog, én nem halok bele, én nem sírok, csak éppen kapar meg rossz. Kiveszik majd a mandulám. 

Én meg szomorkodtam eleget valamin, ami nem létezik és nem létezett soha. 

Kedves Srác!

Másfél hónapja megy ez a baszakodás és azóta tudjuk, hogy nem ugyan azt keressük. Te is tudod, hogy ez nem barátság, vagy barátkozás, de közben nem is romantikus értelemben vett ismerkedés. Amit szerintem te nem tudsz, hogy ez mi.

Én logikusan gondolkodom, ha van szenvedély és intimitás, mint egy párkapcsolat két alappillére a háromból, én mellé rakom a harmadikat, az elköteleződést. Te ettől félsz és nem akarod. Ez nem baj, de ebből az lesz, hogy ugyan jókat beszélgetünk, de igen, közben rendszeresen megbántasz, ami szerintem valami távol-tartási kínlódás a részedről, vagy igazából nem tudom mi, mindegy is.

A lényeg, nem tudom, észrevetted-e, hogy mennyire sokat beszélgetünk, és mennyire keresel te is engem, de azért engedtem eddig alakulni a dolgokat, hogy hátha lesz ennek bármerre értelmes vége, de most úgy tűnik, hogy eléggé megragadtunk ezen a fura szinten, amit egyikünk sem tud hova tenni. A lényeg: nekem ez már nem jó és már nem szeretném ezt így tovább csinálni.

Szóval szerintem nem kéne tovább beszélgetnünk.

Egyáltalán nem kéne, ami azt illeti.

Puszi, pacsi.

Mostanában nagyon divatos ez a vonzás-törvénye gondolkodás. És ez alapján Te teremtesz. És mikor szomorú vagy, meg rossz dolgokra gondolsz, akkor lehetsz duplán szomorú, mert éppen rosszat teremtesz.

De tudod, azért nem hiszem, hogy Istent érdemes elfelejteni. Mert tudod, amikor igazán szomorú vagy, vagy nem tudsz pozitívakat gondolni, vagy nincs semmi baj, csak minden kaki, és már réges-régen nem volt valódi napfény, akkor szokott az történni, hogy egyszercsak valaki feléd nyújta a kezét, vagy a fejedre pottyan egy igazi-valódi csoda és megtudod újra, hogy hatalmas vagy, meg csodálatos, de azért nagyon szeretett és mégis kicsi, és hogy azért nem kell mindent egyedül. 

Most éppen jól jönne egy ilyen, igen. :) 

Mert ilyenek. Tudod? Ha visszagondolok, a 10 pasimból egynek volt bátorsága elém állni és azt mondani, hogy találtam mást, már nem kellesz. A többiek eltűntek. Egyszerűen eltűntek. A három éves kapcsolatomnak úgy lett vége, hogy a srác kitett otthon, ahogy minden vasárnap, és azt mondta, majd hívlak. Minden vasárnap, tudtam, hogy hazaér hatra és negyed hétkor csörög a telefon. Aznap nem csörgött. A falat vakartam, nem tudtam, mi lett vele. Felhívtam, nem vette fel. Elmentem hozzá, nem nyitotta ki az ajtót. 

Évekkel később, mikor már ismertem apádat, mondta a nagyapád, hogy "miért tűnt el, miért tűnt el, mert megkérdeztem tőle, hogy mikor akar feleségül venni?". Nem érdemeltem volna meg, hogy odaálljon elém, és megmondja? Egy telefont? 

Azt mondta, majd hívlak és elment. Azóta is hív. 

"Esik a hó

Ebben a három szóban: "esik a hó" - számomra az élet egyik legtitkosabb alapérzése szólal meg. Mintha azt mondanák: "Boldog lehettél volna, de elmulasztottad." Vagy ezt mondanák, háromszor: "Haza, haza, haza" Vagy ezt: "Emlékszel?..."
Erre az érzésre nem lehet felelni, elemezni sem lehet ezt. A hó számomra egyszerre a kassai ház, mikor még volt igazi Kassa és igazi ház - mert az érzéseknek a történelmi és tárgyi tényekhez semmi közük -, a gyermekkor, aztán az ifjúkor, München, utazás, egy szállodaszoba, Salzburgban a harangok, az a vad szívdobogás, mellyel hajnalban felnéztem a harmadosztályú vasúti kocsi ablakából Innsbruck fölött a havas hegycsúcsokra, hópehely egy fiatal nő hidegtől vörösre csípett, pisze orrán, Tolsztoj, egy csésze kamillatea Párizsban, az "Univers" kávéház kártyaszobájában, s még sok minden, amit nem tudok felsorolni, nem is érdemes, mert pontosan benne van e három szóban: "Esik a hó." - Márai Sándor

indítottam egy új blogot, hogy majd mennyire más lesz és most is teljesen mennyire ugyanolyan. Fiúkon rinyálok naphosszat teljesen felturbózva az eseményeket.

Ráadásul tegnap az is eszembe jutott a zuhany alatt, hogy tulajdonképpen azért sem sok értelme van ennek a Srác-fókuszú életnek, mert ez egy tök felesleges spirál, ami behúz, és nem lehet belőle kitalálni, mert ahogyan PP mondá vala,  "a szép nők a boldog nők". 

Na most ugye mikor voltam én utoljára boldog? Nem emlékszem. Mármint tudod, olyan ugra-bugra boldog, mondjuk egy-két óránál tovább.

És hogy akkor eszembe jutott, hogy van nekem egy fotós oldalam, amit remekül félbehagytam, pedig a Mari remek ütemtervet is írt nekem hozzá, meg imádok lovagolni, és hónapokkal ezelőtt voltam utoljára, meg szeretek edzeni, de nem veszem rá magam, és megfogadtam, hogy nem eszem fehér lisztet és cukrot, de apa tegnap felhozott egy doboz pudingos sütit, amit az ajándék-nagyim nekem küldött és hát most dobjam ki? 

Szóval hogy ezek a dolgok vannak és olyan érzés, mintha a saját hajamnál fogva tartanám magam éppen a felszín fölött és egészen régen így van már ez. Pedig alapvetően semmi olyan körülménye nincsen az életemnek, ami miatt ne lehetnék boldog, csak éppen a folyamatos elégedetlenség önmagammal, hogy nem ott kéne tartanom, ahol tartok.

De más részről meg, hol kéne? Egyetemista vagyok, a sulival ügyesen haladok, mellette dolgozom, törődöm a lelki békémmel-ha nem is megy a legjobban-szóval így annyi van, hogy bármennyire is mondjuk egy-év-múlva-Én-szeretnék lenni, aki mondjuk elköltözött, dolgozik, lefogyott, pasija van blabla, de ha azt várom, hogy ez mind megtörténjen, és közben bele vagyok betegedve hogy nem történt meg, akkor mitől történne?

A másik meg, hogy de igazából, őszintén, most is jó. Eddig is tök jól megvoltam egyedül, tudnék edzeni és szeretek is, csak ténylegesen meg kéne csinálni azokat a dolgokat, amiket elterveztem. Jó itthon lakni csomó-csomó szempontból. Igen, ezzel és mindennel kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak.

Mert az van, hogy amikor lesz saját munkám, és elköltöztem, akkor vége van a gyerekkornak és már egyedül kell mindent csinálnom. De hát erre vágyom is-méghozzá eléggé.

Félek. Félek rálépni erre az útra és talán ez a sok tökölődés oka, hogy amíg ezeket nem csinálom, addig most van. 

Szóval így bakker, shake up the happiness. :D

Most jut eszembe, hogy azt álmodtam, hogy egy hatalmas kastély volt az egyetem, ahova jártam és a harmadik szinttől indult lefelé egy kinti részen egy lefelé csorgó patak, egy labirintus-szerű vájatban és az egyik vizsga az volt, hogy le kellett úsztatni egy cseppet ezen a kis sodráson, lent pedig a megváltozott folyadékot pohárba tölteni, inni belőle és a maradékot visszavinni a tanáromnak. És ez nekem csak harmadszorra sikerült, mert elsőre nem is úsztattam le a cseppem, mert nem figyeltem és lemaradtam, másodszorra meg összetörtem a poharat és nem maradt benne semmi, mire felértem. De most arra nem emlékszem már, hogy harmadszorra sikerült-e, de úgy rémlik igen, csak akkor meg nem tudtam, most mit csináljak, hogy igyak-e ebből is, vagy az már túl sok lenne? 

-Milyen volt a Szilveszter?

-Botrány. Sokat ittam, olyan dolgokat csináltam, amiket nem kellett volna, aztán alig tudtam hazamenni és túlélésre játszottam.

-Szóval tipikus Szilveszter volt.

-Tulajdonképpen.

Nem hinném, hogy a el fogom felejteni ezt az éjszakát. Ahogy így visszanézek, tulajdonképpen már két hónapja ismerkedünk kb. a Sráccal és én emiatt több mint egy hónapja nem alszom jól. Ennek gyakorlatilag az az oka, hogy valahogy egy folyamatosan várakozásban voltam, hogy hátha ír és hátha órákat fogunk megint beszélgetni, ahogy már többször. Ha hajnal kettőig, akkor hajnal kettőig. Mint ahogyan tegnapelőtt is. Zseniálisan tudnak egyébként a fiúk azon a határon egyensúlyozni, ahol ugyan még flörtölnek, de közben nagyon vigyáznak, hogy folyamatosan hangoztassák, hogy nem akarnak semmit. Én meg eljátszottam a gondolattal, sőt komolyan vettem, hogy erről tudomást sem véve folytatom a kis játékunk, de közben meg nem erre vágytam és nem éreztem magamhoz méltónak az egész helyzetet. Ahogyan próbálkozom elérni valakinél, hogy észrevegye, hogy ez nem egy haverkodás, amit csinálunk.

Mindegy, a lényeg, hogy tökéletesen kifordultam már magamból Szilveszterre, teljesen kimerülten érkeztem a koncertre, amit valamennyire nekem volt köszönhető és ott tovább fokozta a hangulatot a tulajtól ajándékba kapott datolya pálinka, a zenekar hála-csokija és plüssállata, és persze legjobb party-pajtim, a házmester-fröccs.

Nem annyira akarnám részletezni a továbbiakat, lényeg, hogy persze megint bepótoltam pár élményt, ami kimaradt, többek között kiderült, hogy továbbra is nagyon heteroszexuális vagyok, valamint, hogy van, hogy a csókolózáskor semmit nem érzel, és hogy az egyik legjobb dolog egy fiúban, mikor csak úgy megérkezik meglepetés-szerűen, nem akar tőled semmit, nincsen célja veled, de azért szexinek tart és akkor is megölel és megpuszil és megvigasztal, mikor egészen másba szerelmes. Azért vannak persze meglepően jó csókok is.

Viszont aztán már csak egy csomó idegen vagy félidegen fiú maradt körülöttem és nem éreztem magam biztonságban és semelyik felajánlott ottalvás-opció sem tűnt biztonságosnak és ettől annyira erőtlennek, gyengének és kicsinek éreztem magam. (Aludjak a fiúnál, akivel csókolóztam, annál, akivel egyszer randiztam két hete, kísérjen haza egy tök idegen, aludjak a tulaj haverjánál, elvisz kocsival...blabla.)

Aztán kerestem a sárkány-jelmezt, amit a gitáros hagyott el:

-Szia. Én nagy tisztelője vagyok a női nemnek és te egy nagyon szép példány vagy!

-Öhm...ez a példány-duma. Ezt te így szoktad használni?

-Ez most bunkóság volt, ugye?

-Igen.

-Megpróbálhatom újra? Szóval szia, én nagy tisztelője vagyok a női nemnek és te nagyon....szép...öhm. Vagy.

-Remek, jobb volt, de ne erőltessük.

-De miért nem táncolsz velem egy kicsit?

-Mert elfáradtam, haza akarok menni és elég volt.

-De miért nem vagy egy kicsit nyitott?

-Nézd, én ma már annyira nyitott voltam, amennyire sosem szoktam az lenni, ma már nem fér bele több nyitottság.

-De csak kicsit táncolj velem! Most mi a baj?

-Őszintén? A Srác, akibe kb másfél hónapja bele vagyok esve, totál leszarja, hogy itt tőle kb 10 percnyire tök szarul érzem magam és nem tudok hazajutni.

-Ez a baj. Mi rendesek vagyunk...te is, én is..minket mindig bántanak. Te használd ki az embereket, ne hagyd, hogy téged használjanak ki!

-Nekem az sosem ment. De mennem kell...

-Nekem sem...hát...akkor....örültem...szia...

Aztán egy kis szerencsével és másfél óra alatt hazajutottam. Fél órát álltam a forró zuhany alatt, mire kiolvadtak az ujjaim, reggel az arcom puffadt volt, a szám szétrágva és sebesre dörzsölve, a szám kiszáradva, a gyomrom háborog, a hajam meg mintha valaki belehányt volna. Eldöntöttem, hogy 2016-ban nem iszom alkoholt.

Nem nagyon akarok több ilyen estét. Persze nem az alkohol volt az oka, és nem a fáradtság. Sokkal inkább az a fajta magány, mikor tömegben vagy annyira fájdalmasan egyedül, sőt, srácok között olyan fájdalmasan kicsi gyenge és elhagyott...nem szeretem magam ilyenként és most éppen a Srác tett ilyenné. Amit meg én hagytam.

És a csókkal meg az a helyzet, hogy most már tudom, hogy megy az érzelem nélkül is...mármint a megcsaláshoz nem kerültem közelebb, hogy megértsem, de azt tudtam, hogy ha a Srác felbukkanására csak pici remény lenne, nem akarnám elterelni a figyelmem, de így kellett...kellett, hogy érezzem, hogy kellek és jó vagyok. És nem, nem lett tőle jobb. Sőt, rosszabb. De végülis ha eddig nem zártam le teljesen a Sráccal, akkor most már úgy érzem, igen és azt hiszem, már ő is tudja. Az az igazság, hogy ha az én kéthónapja-lelkizünk-lányom érezte volna rosszul magát és fiú lennék, én elmentem volna megmenteni. Rögtön. A Srác még egy fél herceg sem. :(

Szóval hát ez van, megpróbáltuk, de túl sok lelkem van ehhez, és annak talán valaki örül valamikor...akkor miért engedjem szenvedni.

Persze, végülis nem húzom régóta én ezt a búcsút, csak éppen az első randi utáni másnapi beszélgetésnél lett full nyilvánvaló, hogy mi ketten mennyire mást keresünk. Elkezdett villogni a piros lámpa és hallottam a hangot is, de persze nem adtam fel, mert az nem én lennék.

Aztán én bátor voltam, és mentem, mentem bele az ismeretlenbe, valamibe, amitől mindketten féltünk, aztán akkor, amikor már azt hittem, talán igazam lesz, talán felreped a burok, talán megengeded magadnak, hogy boldogok legyünk, vagy legalább egy kicsit elhiszed, hogy jó velem lenni, hogy jó nekünk együtt, vagy hogy igenis én lehetek az, akiben megtalálod a biztonságot, amit annyira keresel, vagy hogy te lehetsz az, aki kézen fog és megmutatja, vagy hogy mi lehetünk azok, akik nevetve futunk az utcán, akik elesnek a hóban, akik nem gondolkoznak, akik kicserélődnek, akikre csodálkozva néz a család a barátok, hogy mitől vagyunk ilyen boldogok, akik nem igazán tudnak válaszolni, mert igen, magunk sem tudjuk igazán, és igen, nem gondolunk előre, csak igen, mert találkoztunk végre valakivel, akivel jó lenni, akivel jó beszélgetni, akivel jó csókolózni.

Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy én voltam a buta, mert te voltál a buta, te voltál a gyáva, és nem érdekelnek az indokaid sem. Biztosan tudod persze, hogy mi értelme volt ennek az egésznek és lehet, hogy nem jól éreztem, és lehet, hogy nem volt igazam.

És mondjam azt, hogy közben hányan álltak és néztek rám és nem tudtam miért nem tudtam válaszolni nekik arra a kérdésükre, hogy miért hagyom, hogy ezt csináld velem? Talán túlságosan élveztem azt, amilyen vagy, hogy pont nem olyan vagy, mint én, hogy jó veled játszani, hogy okos vagy, hogy látsz, hogy tényleg engem látsz. 

Aztán éppen, mikor azt hittem, talán tartunk valahová, megfogtad szépen, amit megtudtál rólam és az arcomba vágtad. Én pedig még igazán dühös se lehettem, mert annyira összetörtél, hogy kicsit belehaltam, aztán persze megpróbáltam helyre hozni, hogy ne törj össze mindent, de te persze nem hagytad. 

Hogy hol vagy most, nem tudom, megint két napja nem tudok rólad semmit és nevetséges ennyit törődni valakivel, de nem kecsegtetem magam azzal, hogy idegen vagy, mikor most már lelátunk valahogy egymásban mélyre.

Hogy miért csináltad, nem tudom, talán csak megijedtél, talán nem volt igazam, talán tényleg nem tudsz érezni semmit, de nem is érdekelhet többé.

Talán eddig is túl sok volt az energia, de széthasad már a fejem a fiúktól, mindenki mást akar, én meg csak a békét, a nyugalmat, megbízni valakiben, építeni egy kibaszott hóembert, befejezni úgy egy csókot, hogy ne féljek, randikat, amiket senki nem mond le az utolsó pillanatban, megtartást akaszkodás nélkül, nevetést félelem nélkül, feltárást álarcok és visszaélés nélkül.

Ijesztő, amúgy nekem is kurvára ijesztő az egész, mert akinek odaadod magad, az bánthat és minél fontosabb, annál inkább és annál több kérdéssel kell szembenézni és hogyan dönthetnéd el, hogy akarsz lenni valakivel örökre? 

De kértem-e valaha, hogy dönts ilyen sokról, és megcsaltalak-e valaha, úgy, ahogyan te megcsaltál, és felhasználtam-e ellened azt, amit te felhasználtál? És lesz-e valaki, aki mellett lehetek valaha úgy gyenge, hogy nem félek?

Félek, kibaszottul félek. Melletted nem féltem, veled csak jó volt.

Néha úgy érem elég volt, de úgy néz ki, megölhetetlen bent a remény, nem lehet egyszerűen kinyírni, nem lehet.

Nem tudom, ez szerelem-e, minden erőmmel próbálom elengedni és még közben is próbáltam folyamatosan. Nem kell még egy fél év kihagyás, nem kell még egyszer ennyi idő felépülni valamiből, nem akarom újra feltenni magamnak a kérdéseket, hogy elég vagyok-e és megérdemlem-e a boldogságot.

Mert igen, elég vagyok, igen, megérdemlem, igen, én vagyok az a lány, aki tud vigyázni másra, aki megért, aki ott van, aki megtart, aki benne tud valamiben lenni úgy, hogy komolyan veszi a másikat és önmagát és mégsem tervez esküvőt.

De te nem adtad meg nekem erre az esélyt, te nem adtad meg magadnak sem és én nem tudok ezzel mit kezdeni.

Kár.