Come a little bit closer
Hear what I have to say
Just like children sleepin'
We could dream this night away.

Köszönöm szépen neked azt az estét és azt az éjszakát, amit együtt töltöttünk, életem legjobb randija volt és legméllyebben megérintő találkozása...nem is találkozása. Elválása.

Valami mégis csúszott, ugyanis féltem. Féltem mielőtt találkoztunk és féltem utána is, valahogy nem tűnt valóságosnak. Talán a te legjobb és az én legrosszabb passzom nem illett össze. Talán most máshol van dolgunk és mással. Talán csak most, talán örökre. Ami azt illeti arra is komoly esélyt látok, hogy neked én csak egy lányka voltam, aki túl könnyen jött és aki nem volt kihívás.

Néha még eszembe jutsz annak ellenére, hogy mennyire boldog vagyok, ugyanis ami most történik velem, azt soha nem tudtam elképzelni sem, téged viszont már elképzeltelek. Kicsit kiráz a hideg, ha eszembe jut, hogy valamikor, 5 éve beleírtalak egy regénybe, ami soha nem készült el.

Könnyen lehet, hogy megközelítőleg sem vagy annyira csodálatos, mint amilyen az én fejemben, vagy hogy sosem bánnál úgy velem, ahogy Kedvencfiú bánik.

Annyira sok mindent nem tudok. Például, hogy most, amikor a valóság elvette az álmaim helyét-és bizonyos szempontból jobb is, mint amiről álmodtam-hova lesz az a sok álom, ami soha nem valósult meg. 

"Fél év olyan nevetségesen rövid egy olyan fiatal lány életében, mint a te."- nevetett ma rám az egyik halllgatótársam.

Nem tudom, mi fog történni. Szeretem Kedvencfiút és nagyon próbálok vigyázni arra a kis fára, ami annyi örömet ad mindkettőnknek, ami most mi vagyunk. Tőled pedig búcszom, szeretném tiszta szívvel, sebek nélkül szeretni ezt a fiút. Szeretném, ha nem kukkantana be egy-egy fájó emlék a múltból. Egyébként is múlik már...csak a te árnyékod van néha a falon. Nagyon néha. 

Nem tudom, miért találkoztunk és annyira sok mindent nem tudok. És itt van újra a házifeladat, ami olyan régen aktuális. Most, hogy szeretek valakit, most, hogy engem szeretnek, ideje lenne újra találkozni azzal a lánnyal, akit valahol az állatorvosi egyetem feladott vágyai körül elhagytam és azóta sem találok. 

Talán lassan készen állok felállni, előjönni, visszatérni és végre az az ember lenni, aki egykor voltam. 

Akire már csak belül emlékszem. Neked pedig köszönöm azt az éjszakát. Megszerettelek és most elengedlek. 

"Normális embereknek (...) tovább tart kimondani, hogy szeretlek. Első lépcső, mikor azt hiszed, hogy azt hiszed. Aztán eljön a pillanat, mikor azt hiszed, hogy tudod. Aztán jön az, mikor tudod, hogy tudod, de nem tudod kimondani. És akkor következik az, amikor tudod, hogy tudod és már nem bírod visszatartani." (Így jártam anyátokkal)

"Annyira beléd fogok szeretni.

Jó, azt akkor megvárjuk.

De nem kell megvárni, mert már ez 97%-on áll.

Jó, hát akkor azt a 3%ot várjuk meg.

De nem kell megvárni, mert ez már 100% csak arcoskodom."

"Annyira, de annyira sz.....annyira nagyon nagyon."

"Persze, hogy nélküled nem volt jó a buli. Nélküled egy napon sem jó, csak elmegy."

Bújik hozzám Kedvencfiú, és elharapja, hogy szeret. Egyszer kimondta részegen, de másnap nem emlékezett. Onnan tudom, hogy nem, hogy elmondtam neki egy másik részletet a beszélgetésünkből és olyan hangosan és hahotázva és őszintén nevetett fel, amit még csak háromszor hallottam tőle és mindháromszor imádtam, azt nem lehet megjátszani és nem is tette volna meg. 

Megígértem neki, hogy majd valami mást is elmesélek, de még nem most, hanem majd, ő pedig azt mondta, senki más nem mondhatna neki ilyet, mert mindenkiből ki akarná sajtolni, hogy mi az, de belőlem nem, tőlem elfogadja, hogy biztos van ennek oka. És van is, nem akarom elmondani neki, hogy egyszer már ilyen kurtán-furcsán szerelmet vallott.

Én pedig meséltem az érzelmeimről embereknek, meg a fiúról, akiről annyira nem tudtam beszélni, hogy egyik barátom sem emlékszik rá, róla, akibe az alatt az egy randi alatt úgy éreztem, hogy beleszerettem és aki jobban összetörte a szívem, mint bárki. És nem tudtam, hogy Kedvencfiú iránt fogom-e ugyan azt érezni. Nem érzem ugyan azt, egészen mást érzek iránta. Biztonságot, békét, végtelen szeretetet, újra és újra rácsodálkozást, hogy mennyire csodálatos ember. Imádom hallgatni, és pontosan olyan, mint az a a bizonyos legelső srác, hogy mesél és olyan, mint egy izgalmas könyv, amiből alig várom, hogy még többet olvashassak. Kreatív, okos, végtelenül jó ember, figyelmes, csodálatos. És szeret engem. Mindegy, hogy hogy szeret, de olyan gyengéden, olyan figyelmesen, olyan tisztán és annyi figyelemmel fordul felém. És nem csak mondja, minden tettével mutatja is, hogy fontos vagyok neki. Engem soha nem értékelt még ennyire senki. 

Anya azt kérdezte, ugyan úgy szeretem-e, mint mikor megismertem? Dehogyis. Napról napra, pillanatról pillanatra és élményről élményre egyre jobban szeretem. 

Sokat gondolkoztam azon, hogy leszek-e szerelmes, aztán azon, hogy miért olyan nehéz egy ideje nem kimondani, hogy szeretem. Aztán meg azon, hogy mi is a szerelem és akkor most én mit érzek. De most tegnap reggel láttam utoljára, és nagyon hiányzik. Nagyon-nagyon. Minden este vele szeretnék aludni, minden reggel mellette felébredni, mert mellette felébredni valahogy sokkal természetesebb, mint egyedül. Szóval Kedvencfiú, jó lenne, ha kimondanád, mert alig várom, hogy azt mondhassam, én is. 

"Azt bírom benned, hogy egyszerre van meg benned ez a bújás, meg cukiság, meg a szexi dög, akitől..."

Rá kell hogy jöjjek, hogy nem is vagyok olyan okos, mint gondoltam. Hogy talán ez a dolog mégsem pont úgy van, ahogy gondoltam. Hogy nem tökéletes ez a fiú, nem pontosan olyan, amilyet megálmodtam, de soha, soha, soha ennyire senki mellett nem voltam folytonboldog. Nem tudok foglalkozni a mindennapi stresszeimmel, mert mellette nem tűnik fontosnak a meló de még az itthoni feszkók sem. 

Nem tudunk hosszan beszélgetni, de csak mert bújunk, csókolózunk, aztán meg azért nem, mert sétálunk, bújunk, csókolózunk és ha véletlenül egy pillanatra nem az lenne minden gondolatom, hogy mennyire jó, hogy itt vagy velem és fogod a kezem, akkor rögtön mondasz valamit, ami miatt szét akarlak ölelgetni vagy puszilgatni vagy hangosan nevetek.

Imádom, amilyen vagyok melletted, és imádom, ahogyan a kezdeti félelmeid és amögül a végtelenül gyengéd, figyelmes, de kicsit szorongó fiú mögül kezd kijönni ez a magabiztos, vicces, humoros, imádnivaló, jókedvű bolondos kis őrült. Megnevettetsz ezerszer és egyszerűen annyira jó és félelem komplikáció és szorongásmentes minden, és őszinte, és direkt és közvetlen, és egyszerű és tiszta és jó....ahogy még sosem volt jó. 

És közben elmondod eszerszer, hogy mennyire fontos vagyok és mennyire jó és szép és okos és kedves és cuki, de nem csak elmondod, hanem minden gesztusoddal, nézéseddel, átkarolásoddal, tetteddel, ajándékoddal és minden rezdüléseddel ezt is kommunikálod és én bízom benned a nulladik perctől.

"-Az én kis lökött barátnőm <3 akit pont az ilyenekért imádok :)

-szeretek a kis lökött barátnőd lenni. meg kell, hogy mondjam"

Fruzsival kijöttünk az uszodából és megállapítottuk, hogy inkább ne menjünk el most már vacsorázni a Kekszbe, mert itt bizony vihar lesz és nem akartam megázni, de főleg megfázni, pedig szólt a facebook, mielőtt elindultam, hogy stay dry, de ki hisz a facebooknak...kellett volna. :)  De kötött felsőjű szandált vettem, meg a kisvirágos blúzt.

Aztán az is eszembe jutott, hogy ha nem megyünk vacsorázni,  legalább felhívhatom hazafelé M.-et, bár aztán végül ő ment vacsorázni. 

Aztán sötét lett és szakadni kezdett mire hazaértem, és mikor leszálltunk a buszról, akkor esett a legjobban. És egy hölgy befutott mosolyogva gyorsan a buszmegállóba és abból is biztosan szép történet lett volna, ha ott maradok, de úgy döntöttem, hazasietek. És egy kicsit dörgött és pont elkezdődött a lakeshoredrive, és nagyon nem tudtam sietni a vizes szandálban, úgyhogy levettem és éreztem, hogy melegek a kövek és meleg rajta a víz is, és egyre jobban esik és nem volt nálam semmi, de olyan gyorsan kezdett esni, hogy még a csigák sem tudtak előbújni és akkor elkezdtem futni és olyan, olyan jó volt mezítláb futni a meleg esőben, a meleg köveken éjjel, a fülemben a zenével...meg a szívemben az érzéssel, hogy most tartozom valakihez. 

És olyan nagyon régóta újra éreztem, hogy élek és igenis várnak csodapillanatok, és hogy az élet tud nagyon csodálatos lenni. 

Mondtam, hogy össze vagyok zavarodva és eszembe jutnak néha régi dolgok és nem akarok biztosra venni semmit és sok minden történik még velünk ami mindkettőnknek informatív lesz. De annyit szomorkodtam, annyit csalódtam, annyit vártam és annyit gondolkoztam az utóbbi időben, hogy most nem vagyok képes mást csinálni, mint élvezni mindazt a szeretet, amit kapok, élvezni, hogy van, akinek adhatok és örülni, hogy a világ biztos, hogy az egyik legcsodálatosabb lelkű fiúját az utamba sodorta a sors. 

Istennel meg...újra beszélgetünk. Megköszönlek neki minden nap. 

"Fönn van az életem egy fa tetején, senkinek le nem hozom,
csak maradok tisztelettel ott köpködve fűmagot,
aztán reggelre kikel a rét és talpam alá feszül,
az élettel együtt csak te meg én hármasban fészkelünk,
és hagyom, hogy nézd, nézd, nézd és nem fér már semmi közénk,
a kezed s kezem közé, a kezem s kezed közé...."

Ott volt a kezemben az a pici ember és úgy nézett rám, ahogyan csak a kicsi emberek tudnak nézni. Ha azt gondoltam volna, hogy nem léteznek csodák, és ezt már nagyon, nagyon régen mégis elhiszem, annak ellenére, hogy újra és újra olyan ajándékokat kapok, hogy szinte szóhoz sem lehet jutni, akkor mindig újra és újra rá kell jönnöm, hogy csodák vannak, mikor belenézek egy pici gyerek kezébe.

És a Danit érdekelték a bogarak és amikor a még újabb hangyákat kerestük a kertben, akkor valahogy átalakult minden és csoda lett a cseresznyefa megint a rajta ringó, millió majd beérő gyümölccsel, a  levelek között bújkáló büdösbogarakkal, a mindig visszatérő és újra elijedő, megszelidítendő cicával, a farönkökkel, amik alatt újabb és újabb rovarok, bogarak várnak a felfedezésre. A fatörzsön csigát találtunk, a fenyő ágai között pókhálót és benne pókocskát és nekem újra váltanom kellett és újra meg kellett néznem a csodákat, amit egy kert rejt, és amiket már elfelejtettem, mikor kizártak a saját kertünkből, hogy neki megmutathassam. És szinte megfolytott ahogy berobbant újra ez az elfeledett világ. És ott volt ez a kicsi ember a kezemben és nem akarta, hogy letegyem és kért, hogy keressünk újra és még többet és kérdezett és néha meg csak nézett a szemembe és nevetett és ahogy bújkáltunk a lombok alatt, hozzám bújt. Ketten voltunk akkor az egész világon, én pedig rájöttem, hogy egyszer anya leszek és az csodás lesz és erről mégsem mondhatok le azért a lóért, border collie-ért, lakásért, kocsiért és edzésért amiről egy ideje eldöntöttem, hogy az én életem lesz, mert te elmentél már többször, egymásra íródnak bennem egy folyton ismétlődő távozás nyomai és én most csak remélem, hogy a Gábor nem tudná, hogy ez Závada, mert egyébként minden elrejtett idézetem megtalálta és mégsem nála volt a kulcs.

Aztán megtanultam tegnap, hogy akarhatom én ezerrel, a bármit, de mégis a te döntésed, a te érzelmeid meg az enyémek és talán nem tehet arról senki, ha ezek nem találkoznak és nem szaladunk sehova és ha nincs türelmed, majd megtanulod, hogy legyen, mert ha nem szereted, akkor is esik. Meg hogy ami nekem kell, azért elmehetek és el is vehetem és maximum nem lesz az teljes, de csoda van egy olyan pillanatban is, mikor ketten állunk a város felett, te azt mondod és csoda vagyok, kincs és csoda, én pedig nagyon örülök, hogy semmit nem érzek, mikor megcsókolsz, mert legalább tudom, hogy nem tévedek, hogy nem te vagy az, de akkor is örülhetek neked. 

Más vagyok, erősebb vagyok, kompetensebb vagyok, felnőttebb és határozottabb vagyok és a Gergő azt mondta, hogy hetek óta sugárzom és azért sugárzom, mert már nem kérdezem meg tőletek, sem magamtól, hogy elég vagyok-e, mert most először nem akarok kész lenni, most először csak úton akarok lenni, alakulni, nem is lenni, magammal nem is törődni, csak menni, csinálni a dolgokat és elfelejteni a lányt a tükörben.

Megkérdezte a Gyula, hogy hol van Anna és nem tudtam válaszolni, mert Anna valahol ott maradt veled a csocsóasztal mellett. És nem akarok vele találkozni. Nem is tudok. 

"Nem, veled nem ez volt Annus. Veled éppen az volt, hogy éreztem, hogy téged komolyan kell venni. Vagy hogy téged komolyan akarlak venni. De nem tudtam, készen állok-e rá. téged nem akartalak csak úgy lefektetni.. És nem akartam elrontani, így akkor inkább nem írtam, hogy egyszer folytathassuk. Mindent szívesen csinálok veled és ha erre van csak szükséged, akkor megölellek. Gitároztam neked anno Annus...?"

Az élet valahol mindig, mindig, mindig szép. Akkor is, ha most nem akarom látni. Még akkor is. 

a nap, a tél, a tavasz, a rossz és a jó is."

Először tudtam ezt egy pillanatra elfogadni, úgy elfogadni, hogy azt gondoljam, az, hogy a jó dolgok is véget érnek, megérheti azt, hogy a rosszak is véget fognak. Amellett, hogy kritikusan, szilárdan, vagy a lelkem legmélyéről ragaszkodom ahhoz, hogy a vége mindig jó és ha még nem jó, akkor még nincs vége. 

Aztán az elmúlt hetek valami hihetetlen ámokfutásban teltek el, most már értem, hogy annyira sok volt és vele annyira az a pohár telt meg és csordult túl, amire már egyébként sem lett volna szabad tölteni. D. azt mondja, ő is csinált ilyen heteket és utána annyira hazudott róla magának is, hogy el is felejtette. Én nem hiszem, hogy el fogom felejteni, senkit nem felejtettem el, akivel valaha csókolóztam, mint ahogyan azt sem szoktam elfelejteni, akivel valaha találkoztam, Azt mondtam Andinak, hogy kicsit bánom azt az éjszakát M.-nél, de azt is tudom, hogy máshogy nem ment volna, meg hogy meg kellett élnem magam olyannak is. És ami azt illeti, mikor abban a pólóban, amin még mindig a kettőnk illata volt, és nem, nem voltam elégedett a helyzettel, semmivel, kiléptem a kapun, és másnaposan, kialvatlanul, gyűrötten, de legalább frissen fürödve és elég csinosan belenéztem a bolt kirakatának üvegében, arra jutottam, hogy pont úgy nézek ki, mint egy kurva, és ezzel társult valami fura megelégedés, hogy nem, pont úgy nézek ki, mint én, aki miután volt egy szép nagy csalódása, megtehette azt is, hogy így próbálja gyógyítani és most persze kicsit szarul néz ki, kicsit szarul is érzi magát, de legalább kibaszottul szabad és mindig is ezt kereste. 

Aztán arra is rájöttem, hogy sosem toltam még el ezeket a dolgokat a falig, éppen itt volt az ideje, hogy ezt is megéljem. Aztán el kellett tennie heteknek és ezek alatt a hetek alatt nagyjából háromszor történt meg velem az, hogy most már tudom, hogy ha belenézek valakinek a szemébe, nagyon mélyen és azt mondom, hogy értsd meg NEM akarok erről beszélni akkor az emberek nem firtatnak tovább dolgokat, hanem megijednek. 

Aztán a változásnak az idő múlásán kívül sok oka volt még, ezerrel kihajtott edzések, meg Tomi, meg Zs., meg a csajok, meg aztán egyszer csak mindenki azt mondta, hogy szerinte kicsit álljak le, nekem pedig le kellett állnom, mert ott ültem szemben I.-vel a félig kubai csodálatos, helyes, illatos, korrekt, intelligens, jófej, rendes, tökéletes fiúval és azt éreztem, hogy engem ez nem érdekel. Aztán ott ültem szemben Pokersráccal, akiről itt blogbejegyzések szólnak, akivel az ominózus "hello kémia" mondat megszületett ott a Margit szigeten egy padon két éve. És Ps nem csak, hogy két éve gondolkozik rajtam, nem csak, hogy megmaradt a kémia, de szeretett volna megölelni és szeretett volna velem lenni, hazavinni, aggódni értem, vigyázni rám, együtt aludni és megcsókolni egyáltalán én pedig ismét azt éreztem, hogy nem megy, nem érdekel, nem akarok, nem akarom, semmit.

És most az lett a szabadságom, hogy nem érdekel senki és nem is akarom, hogy érdekeljen. Mert most úgy érzem, hogy nincs honnan szeretni éppen, nincs honnan reménykedni éppen, nincs honnan aggódni, nincs honnan elvenni, kiüresedtem, ez már csak én vagyok és ezzel párhuzamosan elkezdtem letenni a határaimat és éppen nem kedvel mindenki és engem ez éppen egyáltalán nem érdekel. Közben PM lettem kb és embereket megkérek dolgokra, hogy csinálják meg, és visszaellenőrzöm, hogy megcsinálták-e és kérek és köszönök, de nem érdekel, ha zavarják őket a kéréseim. És azt mondom, hogy most ne haragudj, de nem érek rá beszélgetni, meg hogy ne haragudj, de maradj csöndben, mert zavarsz. 

És dolgozom és egyáltalán nem a saját munkakörömben, de jó tudni, hogy például ezt is meg tudom csinálni, néha úgy érzem, hogy gyakorlatilag akármit meg tudok csinálni. És meg is csinálom. És olyan emberek vannak várólistán az előadásomra, akiknek fizetnék, hogy elmehessek az előadásukra. ÉS 280ból 18. legnépszerűbb.

Elhihetetlen. 

Aztán tegnapelőtt mentem dolgozni arra az imádott, kicsit sznob környékre, ami mostanában mégis az életünk, és ahol mindnekit ismerünk, és hallgattam ezt a számot és megértettem végre, pedig ehhez aztán nem kellett diploma. És írni akartam erről egy blogbejegyzést, de aztán a Csibe volt az, akivel mégis tudtam beszélni erről a dologról, illetve megkérdezte, de jött a busz én meg annyit tudtam mondani, hogy már megértettem. És azt kérdezte, már a busz felé menvén, hogy igen, és miért?

Azért, mert akkor lesz ez meg tényleg, amikor nem fogok félni, hanem örülni fogok, és azt fogom gondolni, hogy ez csodálatos és azt kívánom majd, bár sokáig tartana. De nem fogok félni. 

Ő pedig azt mondta, igen, és felszállt a buszra.

És azt hiszem ennyi elég.

Sőt, ami azt illeti azt hiszem most megint nagyon sokat változtam egyszerre. Sőt, ami azt illeti azt hiszem ez pontosan azt a változást hozta meg, amire a legnagyobb szükség volt. És már csak bent kell maradni a középpontban, amikor nálam van a gyeplő és mégis marad mosoly. 

Szóval váratlanul valahogy ez a pofon lökött vissza arra az útra, amiről nagyon régen tévedtem el, úgy tűnik. Tudtam, hogy egy nap persze majd ezért is hálás leszek. Ez még nem az a nap, hogy ezt 100%osan ki tudnám jelenteni, ugyanis jelenleg nem igazán vannak érzelmeim. És ezt élvezem.

"One day you're gonna meet that someone

They're gonna turn your whole world around

upside down

Watch out

They're gonna be your better half

You're gonna see it's all one big laugh

One big laugh"

• Hálás vagyok, hogy tegnap reggel összefutottam Gáborral a buszon, és olyan jó volt vele beszélgetni, kávézni és holnap reggel is együtt megyünk.
• Hálás vagyok, amiért a Spotify tök jó számokat bír pakolni az eheti kalandomba és tök jó kedvem lett tőle tegnap reggel.
• Hálás vagyok, hogy Sándorral is összefutottam és nem egyedül kellett zötykölődni, hanem tudtunk dumálni.
• Hálás vagyok érte, hogy tarthattam a hallgatócskáknak órát és tök jól sikerült :) 
• Meg azért is hálás vagyok, mert ma meg hazafelé az Istvánnal futottam össze és vele is jót beszélgettünk.
• Meg azért is hálás vagyok még, mert a Peti ma este beszélgetett velem és nagyon okosakat és szakmailag nagyon hasznosíthatóakat mondott.
• A Gábornak is extrahálás vagyok, kb csak azért mert létezik. Az egyik legcsodálatosabb ember akivel szerencsém volt találkozni valaha, nagyon, nagyon imádom. És rám szánt egy teljes estét és nem hiszem el, hogy mi még nem éltünk le együtt egy életet, mert tutira de. És a legjobbkor csöppent az életembe.
• Mellesleg azért a lehetőségért is hálás vagyok, amit felajánlott és ami belükheti a tréneri karrierem. :) 
• Az edzőm-Mátéért is annyirahálás vagyok, mert egészen egyszerűen csodás, hogy üzembiztosan mindig ott van, kedvesen, okosan, figyelmesen és teljesen jól tolerálja, hogy összevissza változtatgatom az edzés időpontot. 
• Hálás vagyok azért is, mert napok óta betelt a hely az előadásomra, pedig a legtöbb előadáson még van hely és hogy lesz video stáb meg catering ésésésésés izgulok picit.
• A Tominak meg mellesleg hálás vagyok, hogy azt mondta, hogy neki ledemózhatom, ami fasza
• Írtam egy mailt a kedvenc cégemnek, hogy mennyire királyak és így tovább, erre meghívtak látogatóba :D
• Meg a Micinek is hálás vagyok, hogy felugrik úgy a meztelen lábamra, hogy egy karmát sem dugja ki. Ez szerintem egy szuperképesség egy macskánál. 

Minden veszteség
fájdalomba csomagolt
megkönnyebbülés.

Fodor Ákos

Jó, amúgy most már értem. Majd le is írom.