Persze, végülis nem húzom régóta én ezt a búcsút, csak éppen az első randi utáni másnapi beszélgetésnél lett full nyilvánvaló, hogy mi ketten mennyire mást keresünk. Elkezdett villogni a piros lámpa és hallottam a hangot is, de persze nem adtam fel, mert az nem én lennék.

Aztán én bátor voltam, és mentem, mentem bele az ismeretlenbe, valamibe, amitől mindketten féltünk, aztán akkor, amikor már azt hittem, talán igazam lesz, talán felreped a burok, talán megengeded magadnak, hogy boldogok legyünk, vagy legalább egy kicsit elhiszed, hogy jó velem lenni, hogy jó nekünk együtt, vagy hogy igenis én lehetek az, akiben megtalálod a biztonságot, amit annyira keresel, vagy hogy te lehetsz az, aki kézen fog és megmutatja, vagy hogy mi lehetünk azok, akik nevetve futunk az utcán, akik elesnek a hóban, akik nem gondolkoznak, akik kicserélődnek, akikre csodálkozva néz a család a barátok, hogy mitől vagyunk ilyen boldogok, akik nem igazán tudnak válaszolni, mert igen, magunk sem tudjuk igazán, és igen, nem gondolunk előre, csak igen, mert találkoztunk végre valakivel, akivel jó lenni, akivel jó beszélgetni, akivel jó csókolózni.

Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy én voltam a buta, mert te voltál a buta, te voltál a gyáva, és nem érdekelnek az indokaid sem. Biztosan tudod persze, hogy mi értelme volt ennek az egésznek és lehet, hogy nem jól éreztem, és lehet, hogy nem volt igazam.

És mondjam azt, hogy közben hányan álltak és néztek rám és nem tudtam miért nem tudtam válaszolni nekik arra a kérdésükre, hogy miért hagyom, hogy ezt csináld velem? Talán túlságosan élveztem azt, amilyen vagy, hogy pont nem olyan vagy, mint én, hogy jó veled játszani, hogy okos vagy, hogy látsz, hogy tényleg engem látsz. 

Aztán éppen, mikor azt hittem, talán tartunk valahová, megfogtad szépen, amit megtudtál rólam és az arcomba vágtad. Én pedig még igazán dühös se lehettem, mert annyira összetörtél, hogy kicsit belehaltam, aztán persze megpróbáltam helyre hozni, hogy ne törj össze mindent, de te persze nem hagytad. 

Hogy hol vagy most, nem tudom, megint két napja nem tudok rólad semmit és nevetséges ennyit törődni valakivel, de nem kecsegtetem magam azzal, hogy idegen vagy, mikor most már lelátunk valahogy egymásban mélyre.

Hogy miért csináltad, nem tudom, talán csak megijedtél, talán nem volt igazam, talán tényleg nem tudsz érezni semmit, de nem is érdekelhet többé.

Talán eddig is túl sok volt az energia, de széthasad már a fejem a fiúktól, mindenki mást akar, én meg csak a békét, a nyugalmat, megbízni valakiben, építeni egy kibaszott hóembert, befejezni úgy egy csókot, hogy ne féljek, randikat, amiket senki nem mond le az utolsó pillanatban, megtartást akaszkodás nélkül, nevetést félelem nélkül, feltárást álarcok és visszaélés nélkül.

Ijesztő, amúgy nekem is kurvára ijesztő az egész, mert akinek odaadod magad, az bánthat és minél fontosabb, annál inkább és annál több kérdéssel kell szembenézni és hogyan dönthetnéd el, hogy akarsz lenni valakivel örökre? 

De kértem-e valaha, hogy dönts ilyen sokról, és megcsaltalak-e valaha, úgy, ahogyan te megcsaltál, és felhasználtam-e ellened azt, amit te felhasználtál? És lesz-e valaki, aki mellett lehetek valaha úgy gyenge, hogy nem félek?

Félek, kibaszottul félek. Melletted nem féltem, veled csak jó volt.

Néha úgy érem elég volt, de úgy néz ki, megölhetetlen bent a remény, nem lehet egyszerűen kinyírni, nem lehet.

Nem tudom, ez szerelem-e, minden erőmmel próbálom elengedni és még közben is próbáltam folyamatosan. Nem kell még egy fél év kihagyás, nem kell még egyszer ennyi idő felépülni valamiből, nem akarom újra feltenni magamnak a kérdéseket, hogy elég vagyok-e és megérdemlem-e a boldogságot.

Mert igen, elég vagyok, igen, megérdemlem, igen, én vagyok az a lány, aki tud vigyázni másra, aki megért, aki ott van, aki megtart, aki benne tud valamiben lenni úgy, hogy komolyan veszi a másikat és önmagát és mégsem tervez esküvőt.

De te nem adtad meg nekem erre az esélyt, te nem adtad meg magadnak sem és én nem tudok ezzel mit kezdeni.

Kár.