A Sebi azt mondta, a depressziós emberek bár jóval szomorúbbak, mégis sokkal reálisabban látják a világot, kutatásokbizonyítják és neki kell ez a realitás.

Amit te realitásnak látsz és érzel, az a pokol fenekéig mélyíthető, ha szeretnéd kézen foglak és elvezetlek oda, ahol a mocsok születik, bár azt hiszem, te már többször láttad, az én lelkem mindig "gyenge" volt ehhez. A pokol fenekéig, és amikor majd érted, hogyan működik a politika, hogyan születnek a szerepek, vagy hogyan vágják ki a majom agyvelejét, miután a nyelvét is kivágták  hogy ne sikíthasson és tovább és még lejjebb, mikor majd úgy tűnik, hogy ezen a világon senki nem jó, mikor majd átlátod, hogy mindent a hatalom mozgat, az lesz a te realitásod? Az majd megfelel neked, akkor majd jól fogod érezni magad?

Nem, ne törődj semmivel, ami jó, ne nézz bele a másik ember szemébe és ne lásd meg benne Istent de az embert se. Hazudj szerelmet egy éjszaka alatt, égesd bele a képed egy érzékeny lélekbe, hogy soha ne szabadulhasson tőled, vágj oda fájó mondatokat, ahol a legjobban fáj, sértsd meg félvállról, mosolyogva aki veled szemben ül, aztán vedd fel a táskád és menj tovább vissza se nézve.

Nem is emlékszem, hogyan indultam, csak az rémlik, hogy tele voltam hittel, de tiazt mondtátok naiv vagyok és mindig segíteni akartam, de azt mondtátok megbízhatatlan vagyok és tiszta szívvel készítettem nektek az ajándékot, de nem vártatok meg, kibontottátok, még mielőtt odaérhettem volna. 

A szar száraz pogácsám, amit a kevés pénzemből vettem, a fájó mondatok, amik sokkal durvábban voltak megfogalmazva, mint kellett volna.

Én pedig ott térdeltem a földön annak az idegen, idős bácsinak a padlóján és ordítottam egy székkel zokogva, de veled soha, soha nem tudtam ordítani és a mai napig te vagy nekem a minden, miközben nem veszed észre, hogy milyen helyzetbe hoztál.

Illene kinőni, mondta a barátnőm, és bassza meg, illene, de nekem nincs hova elmennem és nem tehetek róla, ha nem érzem magam biztonságban az országban, ahol teljes állásban sem kerestem annyit, hogy el tudjam tartani magam.

Nekem nem rossz, nekem soha nem volt rossz igazán, de védőfalat ettem magam köré és mindig úgy éreztem, hogy bocsánatot kell kérnem érte, hogy élek, hogy itt vagyok, hogy zavarok, hogy nem felelk meg mindenki nagyon szofisztikált, rétegzett és kidolgozott elvárásainak, mert mertem pihenni, lusta is voltam, de amúgy meg mindig dolgoztam teljes erőből. 

Vannak hibáim, voltak is, lesznek is, de mindig úgy éreztem, hogy csak nekem, nektek szerencsére csak nagyon kevés van, az is csak az, hogy nem értetek meg engem, hogy valamiért néha bántotok, de nem baj, kit zavar, kit érdekel. 

Nem tudod, hányan zsidóztak le és hányszor, és én sem tudom. Úgy születtem, nem tudom miért, hogy képtelen vagyok látni, hogy ki zsidó és ki nem, nem tehetek róla, de rajtam látják és volt, hogy ezért kezeltek kiemelten és veszítettem el ezt a kezelést, mikor kiderült, hogy nem vagyok az, és volt, hogy ezért nem szerettek és sosem derült ki, hogy pedig szerethettek volna. Nem ettem meg senkit, de hibáztam, mikor kiderült, hogy ártani akartak nekem és nem maradtam szelíd, vagy éppen túlságosan az maradtam.  Egyébként meg nem érdekel, nem is tud érdekelni, mert nem látom és nem is érzem a különbséget és nem is érdekel. 

Egy kibaszott láthatatlan világ, amire folyamatosan fel akartok ébreszteni, miközben én nem akarom látni. Meddig, milyen mélységig egészséges, reális látni? 

Nem okosabb-e, aki hülyén éli le az életét és igenis nem vesz tudomást a sok szarról?

Azt mondtad, házassági szerződést szeretnél írni, mielőtt megbíztunk volna egymásban, mielőtt megismertük volna egymást, eleveszítettük egymásban a bizalmat, tudod, az én szüleim is elváltak. Nincs senki biztonságban, hülyeség-e félni egy több szinten családi házban? 

Szeretnék örülni mindannak, ami van, de valahogy nem ez a minta, szeretném megtanulni, hogy gondoskodjak azokról, akikről nekem kell gondoskodnom, de ezt sem igen látom. Szeretném hagyni, hogy a körülöttem élők úgy éljék az életüket, ahogy szeretnék, a rosszalló tekintetek, beleszólás nélkül, de szörnyülködni valahogy perverz örömet jelent. 

Miközben nekem jó, nekem kurva jó. Nekem kurva jó, de már sokkal több mindent látok, mint láttam valaha és nagyon, nagyon nem örülök neki. 

Szeretném, ha minden szerelem tiszta lenne és bemocskolatlan, ha minden szívbe tisztán költözhetne az érzelem. Ha megérezhetném Isten tisztaságát és jóságát és a reményt újra, hogy van az a jó, ami felé megyünk. Ha nem érezném úgy, hogy kitépték a kezemből a hitem, mikor az a teherautó rosszkor indult el.

Szeretném visszaakapni a mesevilágom, a királylány szívem, tisztaságom és a világot és benne Istent és a kezeimbe az erőt, hogy igen, én tudok változtatni, hogy igen, én el tudok hozni valamit, ami eddig nem volt és amitől jobb lesz és hogy biztonságban vagyunk. 

Én nem akarom a címkéket és a bélyegeket és nem akarom az orrfelhúzást, nem felvállalt szándákokat, homályos beszédet, politikai trükköket, nem vagyok politikus. 

Az én valóságom, a te valóságot, mindannyiunk valósága ugyan ezen a Földön van, mégsem ugyan az. 

Gondolkozz el rajta, te melyiket szeretnéd?