"Reggel felébredtem, te még szuszókáztál, én pedig úgy aludtam vissza, hogy közben azt néztem, milyen szép vagy."

Anya megkérdezte tőlem, hogy megvan-e még a vers, amit régen annak a leendő jövendő fiúnak írtam és mondtam, hogy nincs meg, de nem is baj, mert azt a fiút el kellett engednem. Anya azt mondta, de azt Kedvencfiúnak írtam, de ez nem igaz. 

Azt egy olyan fiúnak írtam, akinek csak a darabjaival találkoztam, de vele sosem. Talán sosem. El kellett búcsúznom tőle részletekben, a fiatal apukámtól, a tökéletes border collies lelkitársamtól és el kellett búcsúznom attól a fiútól, akiről azt hittem ő az. Nem szeretném azt hazudni, hogy én engedtem el őket, mert az utolsó fiút nem én engedtem el, de ő elment és nem fogom soha megtudni, hogy mi lett volna ha, és talán nem is érdekes.

Kedvencfiú más. Más mint minden álmom, más mint ahogyan elképzeltem és más, mintahogyan megírtam. Valami történt mert az a fiú, akikhez írtam azokat a bejegyzéseket valahogy nem lett. Nem is akarok rá gondolni.

Kedvencfiú más. Kedvencfiú a legkedvesebb, legfigyelmesebb, leggyengédebb és legkedvesebb fiú, akivel valaha találkoztam. Fogalmam sincs honnan indult el például az a belső bizonyosság, hogy ő az, akit a bizalmamba kell fogadnom és mikor változott meg minden amit iránta éreztem-amit iránta nem éreztem.

Én mindig élveztem a harcot, azokat a kicsit keserédes kínokat, amiket egy nehezen megszerzett szerelem ígérete kínált, a félelmet, az izgalmat, a vadászatot, amiben senki nem tudhatta ki a vad és ki a vadász. És játszottam, játszottam királylányosat és játszottam dívásat meg démonosat és csalódottat, szomorút, magányosat és szenvedélyesen szerelmeset. 

Most valami más van. Most valahogy én vagyok, az a kislány-tiszta én, az a bizonságot kereső, bújós-cica-én, az a tiszta álarc nélküli alap-anna-én. És elcsodálkozom rajta, hogy mennyire elég és mennyire kitölti minden időm, hogy megcsókoljam, hogy hozzábújjak, hogy csacsogjunk fontos és nem fontos dolgokról, hogy minél jobban megismerjem és hogy elkápráztasson a sokszínűségével vagy éppen azzal, hogy pontosan azt értékeli bennem, amit eddig ennyire még senki nem értékelt, hogy meg akarom menteni a madarakat, hogy megsimogatom a kutyákat, hogy ügyes vagyok a munkámban, vagy, hogy mennyien szeretnek, hogy például a szülei mennyire szeretnek. Én pedig megpróbálok neki megadni mindent amit most tudok, szenvedélyt, izgalmat, szabadságot, szeretetet, figyelmet, szerelmet és sok-sok-sok önbizalmat, mert meg kell mutatnom neki, hogy mennyire csodálatos, hogy sokkal csodálatosabb, mint amennyire az eddigi kis buta lányok észrevették. 

Közben életemben először játszom folyton a gondolattal, hogy talán most már ő marad..és néha elgondolkozom, jó lesz-e így de nem is tudok rajta komolyan elgondolkozni, hiszen máris ott terem és én nevetek újra, mert mindig kitalál valamit. Mindig arra vágytam, hogy a párom mellett olyan biztonságban és szeretetben érezzem magam, mint a szüleim mellett és most ezt érzem. És imádom ezt érezni. 

Nem tudtam, hogy milyen lesz, nem tudtam, hogy ilyen lesz. Ez a szinte kamaszos, tiszta, viszonzott, rajongó szerelem ismeretlen volt eddig nekem, de nem tudom elmondani mennyit jelent nekem melletted felébredni, az izmos mellkasod, az erős kezed, az illatod, a mosolyod, a biztonság, a  szerető figyelem, amivel körbeveszel és az ígéret, hogy mi ketten már egy csapat vagyunk. 

Elfogult vagy én pedig néha egy hisztis kisgyerek, de szeretlek szeretlek, szeretlek azért, mert valahogyan kiragadtál a tépelődések, a harcok, a folyamatos játmszák közül, a tiszta szíveddel a tiszta szemeddel és annyi szeretettel, amennyi egy emberben el sem fér félresöpörtél mindent és mindenkit, félresöpörted a kétségeim és azt mondtad te csak azt szeretnéd, hogy én minél boldogabb legyek én pedig nem tudok igazán semmi másra gondolni, ha veled vagyok, mert boldog vagyok és hálás.

Érted.