"Norbu "Papa" Gyula, ezt a könyvet neked dedikálom-mert tudsz te főzni, ha akarsz, és mert most már mosogatógéped is van. Nagyon szeretlek, mert pontosan olyan vagy, amilyen, és amiért mindig bíztál bennem: én is lehetek pont olyan, amilyen vagyok, sosem fogok elveszni."

A főzés számomra jó ideje pontosan olyan, mint a lovaglás, az úszás és a tánc. Nagyon imádom csinálni, nem is megy igazán rosszul, egyáltalán nem vagyok béna, nagyon, nagyon ritkán van rá lehetőségem, de amikor igen, akkor úgy érzem, hogy minden porcikám és sejtem boldogan fickándozik, én pedig teljes szívvel és lélekkel vagyok boldog. 

Nagyon-nagyon régen vágyom rá, hogy végre egy saját konyhában főzhessek, hogy egyáltalán lehetőségem legyen rendszeresen főzni és ne csak anya konyhájába szökhessek be időnként, vagy a saját kis melegszendvicssütőmben, egy fél-négyzetméteres szekrény tetején készíthessek különböző fogásokat. 

Kapcsolódik ide egy másik történet is: 14 éves koromban döntöttem el, hogy én márpedig vegetáriánus leszek mégpedig állatvédelmi okokból, de a szüleim ezt gyakorlatilag megtiltották, én pedig kompromisszumot kötöttem magammal, hogy oké, de akkor csak szárnyast és halat eszem és ebből azóta sem engedek. Nem akarok álszent lenni, megkívánom a mézes-mustáros csirkét, de ahogyan arról nemrég a kollégáimmal is beszélgettünk: ha tudnánk, hogy hány féle vega és vegán étel van és azok mennyire finomak tudnak lenni, akkor nem a rántott sajtot és a zöldsalátát jelentené a vegaság-és talán sokkal járhatóbbnak és egészségesebbnek tűnne ez az út. Ráadásul vágyakoztam már őrületesen az a'tabelle csokis-pisztáciás süteményeiért és édesburgonyáért, de csirkéért még sosem.  Ráadásul pár hete olvastam egy cikket egy orvossal, aki azt mondta, abba senki nem szokott belegondolni, hogy a legtöbb vegetáriánus átlagosan simán egészségesebb a legtöbb húsevőnél, egyszerűen, mert ők tudatosan minőségi alapanyagokat vesznek magukhoz és az, hogy valaki megeszik napi egy rántott csirkemellett, és töm mellé krumpit, az nem jelenti azt, hogy ő most jobbat tett a testével mint egy vega. 

És ekkor jött A könyv. Kristóf lakomái, Vegán kalandozás a világ körül. 

Idén megint rám maradt nagyon sok karácsonyi beszerzés, többek között a nagyim nevében magamnak is én vettem meg a könyveket, így egy csinos kis kupaccal térhettem haza, melyek azóta is arra várnak, hogy sorra kerüljenek. Ez a szakácskönyv azonban egy vizuális orgia, így méltó helyre került-a wc-be. Én bevallom, az a budin olvasós típus vagyok, és ugyan még életemben nem olvastam ki szakácskönyvet, de ezzel a művel ott tartok, hogy lassan a végére érek. 

És akkor végre, hogy miért kezdtem el megírni ezt a bejegyzést: én egy olyan szerencsés lány vagyok, akinek néha van szerencséje igazán, különlegesen jó dolgokat megkóstolni, megtapasztalni, átélni. Azon gondolkoztam a minap a Budai pékségben, hogy ezek után a péksütik után az aluljáróban kapható ételek csupán lelketlen liszt és cukorkupacok, és úgy van ez annyi mindennel: míg nem tapasztalod meg valamiből az igazán jót, addig mindegy: de mikor szerelembe esel valamivel, akkor már az lesz a mérce. 

Ilyen ez a könyv is. A párom és több férfi is megütközött a borító láttán, Kristóf ugyanis azon nem úgy néz ki, mint egy "normális" férfi, hanem mint egy Kristóf. Egyébként az az igazság, hogy soha, soha életemben nem tudtam azonosulni azokkal az emberekkel, akik egymás külsejét, ízlését kritizálták és meglátva valakit az utcán egyszerűen akár véleményt formáltak róluk. Engem ez valahogy sosem érdekelt. Ellenben pszichológusként azt pontosan érzem, hogy járnak köztünk ezek a "csodabogarak" akik gyakran másmilyen ruhákba bújnak, mint az átlag, másféle ételeket esznek, mint az átlag és ha megkérdezed őket, akkor azt mondják, jól vannak és a szemükben is ezt látod. És miért vagyunk mérgesek rájuk? Mert soha nem voltunk elég bátrak és elég szabadok ahhoz, hogy mi is meglépjük ezt a szintet és azt együk, amit igazán szeretnénk és úgy éljünk, ahogy igazán szeretnénk. Őket pedig nem érdekli, hogy mit mondanak nekik mások: mert ők már a saját útjukat járják.

Megint elkalandoztam a szakácskönyvtől. Ez nem egy szakácskönyv, ez egy szerelemgyerek. Ez a könyv nem azért készült el, hogy az alkotók még több pénzt keressenek vele: ebben élet van, ebben szív van. A fotóknak lelke van, a receptek mellé írt történetek egy életre nyitnak apró ablakokat, a receptek leírása olyan, ahogyan anyukám és a nagyim írja nekem a recepteket: pontosan látom magam előtt, ahogyan olvasom, hogy ők mit és hogyan csinálnak, az író is azt szeretné, mint az én csodás felmenőim: hogy az olvasó tényleg el tudja készíteni a fogást, ezért részletesen, féltő aprólékossággal, hasonlatokkal ír. 

És akkor ott van még az előszó, a bevásárlólista és az egész könyvön átsütő és a gasztronómia körét messze túlhaladó életfelfogás és üzenet: szeress, élj, főzz, egyél, élj szenvedéllyel és bátran, mindenre képes vagy. 

Pszichológus vagyok és nem egy önsegítő könyvet láttam már. Ez egy szakácskönyv. Ez egy olyan szakácskönyv, amiben benne van minden és még több, ami egy szakácskönyvben benne lehet, és míg a párom lakásokat nézeget én arról álmodozom, hogy melyik étel hogyan fog sikerülni elsőre és hogyan századszorra, hol fogom megvenni az alapanyagokat és hogyan fog minden megváltozni az életemben annak hatására, hogy azt fogom tenni, amit szeretnék, azt fogom enni, amit szeretnék és tudod mit? Ettől már most boldog vagyok. 

És ha mindez nem lenne elég: a könyv pontosan azzal a két mondattal zárul, azzal az egyetlen üzenettel, amire a gyerekeinknek szüksége van. Ami felszabadíthatna egy generációt, ami utakat nyitna egymás és önmagunk felé. Én ezzel a pár mondattal nyitottam ezt a bejegyzést.