"-Hello, csak azért hívlak, hogy nem akarsz-e meginni velem egy fröccsöt?

Óóó....tudod, hogy imádlak és én veled mindent akarok csinálni, fröccsözni is, de mindjárt államvizsgázom...."

"-<3 Mindig jó hallani a hangod...a nevetésedről nem beszélve..."

"Neked például szexuális a nézésed. Annyira, hogy a melledről is elvonja az ember tekintetét, pedig az nagy szó."

Mert mindig bírnak nekem ilyeneket mondani, és ezzel kedveden emlékeztetnek arra, hogy szeretnek, és nő vagyok. Különben frankón hajlamos vagyok elfelejteni.

Vagy nem szeretni ezt az állapotot.

Mint tegnap, mikor egy félidegen fiú új szabadulószobájában ültem a fogalmam sincs hogy hívják szaknyelven, de gépterem szerű megfigyelő szobában, kezemben egy doboz szedres tejturmixszal és azt néztem a kamerákon, hogy hogyan beszéli meg a tesztcsoporttal, mi volt jó, mi volt rossz. 

Mert közben a beszélgetésünkön gondolkoztam, meg hogy hogyan kerülök egyáltalán ide, és hogy a tinder hogyan vált azzá az alkalmazássá, ami romantikus kapcsolatot nem, de teljes városra kiterjedő haveri hálózatot hozott nekem. Meg hogy hogy lehet valakivel ennyire őszintén beszélgetni és minden titkodat megosztani, akivel másodszor találkozol.

Meg hogy én hozom-e ki az emberekből ezt vagy pusztán a tény, hogy pszichológus leszek, azt jelenti, hogy bátran beszélhetnek nekem őszintén mindenről mert érdekel, tudok rá bölcset mondani és megtartom a titkot.

Meg hogy úristen, mekkora kosz meg rumli van ebben a szobában, és de szívesen rendet raknék, tök gyönyörű, lakályos, meg otthonos lenne. 

Meg hogy tulajdonképpen nem baj, ha az ember néha csak úgy arra megy, amerre a lába viszi. 

Egyébként meg az a helyzet, hogy én nem azért nem vagyok haragtartó, mert balek vagyok, vagy túl jó. Hanem azért nem vagyok haragtartó, mert haragot tartani nem jó érzés, és nem szeret bennem harag lenni. Nem szeretem én se, ha itt van.

Tudod mit szeretek helyette? Mikor reggel a nap első sugarai elözönlik a parkokat. Azt, ahogyan szárnyra kelnek a madarak, de főleg a vízről a vadkacsák, mert az nagyon szép. A jázmintea illatát, meg ízét is, ha már itt tartunk. A fehér ágyneműt, meg azt, ahogyan a macska felkucorodik az ölembe. Váratlan ajándékokat kapni, meg azt, amikor idegen emberek kedvesen viselkednek egymással, sőt, segítenek egymásnak csak úgy, és ezt természetesnek érzik. Azt, hogy az utóbbi időben kétszer is ráhagyta az eladó az előttem állóra, hogy ha nincs nála annyi pénz, majd bedobja legközelebb. Meg még imádom, hogy emberek sportolnak és nagyon örülnek neki és úúú a barátainkat elmondhatatlanul imádom, és nagyon szeretem de leges leges legjobban azt szeretem, az érzést, hogy Isten vigyáz rám. De az is csodálatos, mikor a főnököm letesz mellém egy croissant és főz nekem teát csak úgy, úgy, hogy három napja ismer. És hogy egy ilyen helyen dolgozhatok. Tudod néha kicsit elbizonytalanodom, szabad-e ennyire boldognak lenni, mint amennyire én ezek miatt most boldog vagyok, de hálásnak lenni bizonyosan szabad. Meg hogy PP-nek megvannak a tesztek, amik a szakdolgozatomhoz kellenek. Én nem tudom, hogy sütött ki hirtelen a nap és hogyan lett minden ennyire kényelmes. Hogy hogyan lehetnek az emberek ennyire kedvesek, de tudod az az igazság, hogy én is mosolyogva fordulok feléjük.

Tudod mi csodálatos még? Sőt, ki? A kistesóm. Tegnap nagyon kaki kedvem volt-illetve inkább ideges voltam már akkor a holnapi vizsgám miatt. Én ruhástul feküdtem a kádban és ott morgolódtam, ő meg a zuhanyzóban vihogott, aztán kitalálta, hogy nézzük meg a Pocahontast, mert neked az a kedvenc mesém, és attól tutira jobb kedvem lesz és akkor aztán hatalmasakat nevettünk együtt a Pocahontason. És sosem adja vissza senki ezeket a pillanatokat, mikor a barátaiddal vagy és szereted őket, mikor hozzád bújik és kisúgod és együtt éneklitek, hogy messze hív a nagy folyó és ha itt tartunk, például a Bokrosi húsvétokat, amik három napja folyamatosan eszembe jutnak, ugyanis egy jácint virágzik az asztalomon, amit a nagymamámtól kaptam. Mert hogy van nekem még nagymamám is, kettő, és egy nagypapám is akik nagyon szeretnek engem, törődnek velem és odafigyelnek arra, hogy minek örülnék. Sőt, már az égben is van egy nagypapám, aki gyönyörűen énekel és onnan vigyáz ránk.

De most komolyan. Komolyan. Ha azt kérnéd, állítsak össze egy egész estés filmet arról a sok mindenről, aminek én örülhetek, simán összeállítanék. És aztán már hiába akarnék azokra a dolgokra gondolni, amik miatt rinyálni szoktam, mert akkor én is látnám, hogy ugyanmár. 

Ezt az "ajándékot" ma teljesen váratlanul kaptam egy teljesen váratlan valakitől. És majd amikor szomorú leszek, akkor újra elolvasom. Egyszer megfogadtam, hogy feljegyzem ezeket a dolgokat. Mert a negatívakra annyira régről is szó szerint emlékszem. A pozitívak meg néha elhussannak. Jó lenne, ha néha a negatívak is csak úgy elhussannának.

Olyan furcsa, ahogyan történnek a dolgok és jelen lesz bennem a múlt, sőt jövő lesz a jelen. 

Szeretem az egészet, az az igazság. 

Nem mondom, hogy tökéletes és ha megkérdeznéd, én meg tudnám mondani, mit kívánok még, de igazából valahol történik, érzem.

Viszont ami csoda, az a kéz, amit érzek fölöttünk. Alattunk is. Körülöttünk. 

Nem akarok egyébként ezzel kérkedni és véletlenül sem akarom elvitatni magamtól sem azt, amit nem érdemes. 

De az az igazság, hogy az egészen egyértelmű, hogy tényleg van olyan, hogy mindenki hülye és te vagy csak helikopter. Csak úgy igaz, hogy rossz a társaság meg a környezet.

Neked vagy hozzád képest rossz. Arra gondolok, hogy hajlamosak vagyunk a minket körülvevő környezetet "a világ"-ként értelmezni, pedig azok az emberek, akik éppen körülvesznek, nem a mindenség és talán csak egyetlen ajtóval kell tovább menni és rögtön megtalálod a virág illatát. Vagy amikor valaki pontosan azt akarja lefaragni belőled, amit magadban szeretsz. Vagy mikor valaki azt mondja, pont azt szereti benned, amit más lefaragni akart.

Megy a pszichológushallgató meg a pszichológushallgató fiúbarátja haza a VegaCityből.

-Nem akarok randizni sohatöbbet.

-Ne legyél már ennyire végletes kérlek.

-De miért ne? Tudod, hogy nem gondolom komolyan.

-Elkezdek aggódni, hogy komolyan gondolod. Hogyan fordíthatnánk tehát ezt az érzést pozitívra vagy reálisabbra?

-Öhm..nem akarok a közeljövőben randizni senkivel, mert nagyon sokat randiztam és most szeretnék egy kicsit csak magammal foglalkozni és amikor hozok egy döntést nem számolni azzal, hogy ahhoz ki mit fog szólni.

-Mert hogy eddig ezzel foglalkoztál.

-De folyton. 

-Hú, ez nagyon befeszíthet.

-Be is vagyok nagyon feszülve.

-Mi lenne, ha akkor most ezt megpróbálnád elengedni?

-De hát az nehéz!!!

-Ugye?

-Naná. Persze, ha olyanokkal vagyok, akiket szeretek és akik szeretnek, akkor nem. 

-De hogy fog számukra kiderülni, hogy szeretnek, ha nem vagy önmagad, mikor velük vagy?

-Nem tudom, nem fog!!!

-Megint végletes vagy...

-Te meg kibaszottul szakmai. 

-Jó, de most érzem az ellenállást és szeretnék kicsit ezzel az érzéssel maradni.

-Jó, én meg komolytalannak érzem magam és szeretnék ezzel az érzéssel maradni.

-Deal.

"It's gonna take a lot to drag me away from you
There's nothing that a hundred men or more could ever do
I bless the rains down in Africa
Gonna take some time to do the things we never ha2d

Hideg van.

Kibaszottul pont ez a szám ment, amikor végigcsókolóztunk annyi órát, amennyit most szívesen letagadnék de leginkább megnemtörténtté tennék.Csak azt nem tudom, ha nem így lett volna, mi a faszt csináltam volna éjfélkor. Tudod én tényleg nem gondoltam volna, hogy lehet ennyire szomorúnak vagy magányosnak lenni. De aztán kiderült, hogy lehet.

Tudod én már nem akarok ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, megígérem, hogy nem akarok.

Nem kellenek ezek a szívtörések és nemnemnemnemnemnemnemnemnem akarok semmit ami egy kicsit is emlékeztet valamire, ahol én megint érzek dolgokat. 

Kibaszottul félelmetes egyébként, hogy félálomban, mikor elengedődnek a munka-gondok, akkor megint az lesz a kérdés, hogy megcsallak-e valakivel.

Tegnap már majdnem megállapítottam, de tudod mit igaz, ez nem szerelem és nem is volt az, csak megint egy crush. Meg hogy múlik, hogy van, hogy egész nap eszembe se jut az egész egynél többször, meg az is nevetséges, mikor az összes ilyen srác egyszerre fáj és akkor főleg tudom.

Aztán megkérdezik, hogy szerelmes vagyok-e, mert úgy csillognak a szemeim és nem baszki, csak véletlen boldog, egy pár napja és senki nem teszi tönkre, mert senki nem mondogatja egész nap, ami hónapok, meg évek óta megy a fülemben, hogy jó vagy, jó vagy, de nem eléggé.

Én meg elhittem. De tudod mit nem igaz. Rohadtul nem volt igaz és most sem az és többet nem is akarom elhinni. 

Kibaszottul féltem mindenféle délibáboktól és azt hittem, ezektől ti fogtok megvédeni, de aztán kiderült, hogy ti voltatok ezek a délibábok, meg az én kérdéseim a fejemben, hogy miért nem vagyok elég. De most ez már csak én vagyok, egyedül, a bábok nélkül. A kérdés nélkül is, mert nincs mihez elég jónak lenni. De meg fogom próbálni. És tök mindegy, hova jutok el vele. Meg ha úgy nagyon őszintén belegondolok most, amennyit én már próbálkoztam, ahányszor már hittem és ahányszor már felálltam és megbocsájtottam, kurvára megérdemlem, hogy egy darabig ne kelljen semmi ilyet csinálni, és lehessek én magammal és ne kérdezzem meg senkitől, hogy elég vagyok-e és ne adjak senkinek hatalmat, hogy megmondja, hogy nem. Mert annyi minden van, amit nem értünk még, de amit én most értek az az, hogy te mondtál mindenféléket és ez nagyon kedves volt, de míg itt voltál, én szomorú voltam és szinte fáj kimondani, de mióta mind nem vagytok itt, azóta újra tudok aludni és nem félek. 

És amúgy meg baszottul nem voltak azok sem kedvesek,ahogy így jobban belegondolok. 

De a lényeg mégis az, hogy bár itten éldegélünk egymás mellett, de senki nem tud a másik cipőjében járni és nem tud máshova születni mint ahova született ésésésésés valahol valaki majd igenis azt fogja bennem szeretni, amit te meg akartál ölni, mert az van, hogy ez vagyok én és ez nem rossz. De nem is biztos, hogy jó, és nem is biztos, hogy jó akarok lenni. Én én akarok lenni és azt már tudom, hogy az viszont meg úgy jó. Sőt, elég. Kurvára pont elég. 

"Most hogy itt van a perc,
hogyha engem ölelsz már elhiszem.
Hozhat bármit a sors
hiszen épp most küldött el nekem.
Ebben az életben,életben
semmi sem véletlen,véletlen."

Azt mondtam...és akkor, sokszor, mikor nem is számítasz rá, mert már olyan régen jársz abban a völgyben, hirtelen jóra fordulnak a dolgok.

És napok óta süt a nap a szívemben.

Napok óta tavasz van, csivitelnek a madarak, szól a zene és Isten tenyerén járok, ülök, táncolok, mosolygok és ott is alszom.

A munkahely, ahol eddig elkezdtem dolgozni, csodálatos. Még csak két munkanapom volt, de fantasztikus, kreatív feladatok vannak, csodálatos, tiszta-mosolyú, hivatásuknak élő szív-emberekkel találkoztam, csillogó szemű tündér-gyerekekkel és nincsen más dolgom, mint ezeknek az embereknek és babáknak minél könnyebbé, gördülékenyebbé, jobbá, csodásabbá tenni mindent, ötletelni, figyelni, mosolyogni, hogy olyan valamit csinálunk, ami tényleg hat, aminek van értelme és szívből tesszük, egymásra figyelve, egymás felé fordulva, a közös célért, ami mindenkinek a hivatása. Csoda, csoda, csoda.

Egyébként fantasztikusan jött ki az is, hogy éppen akkor csöppentem ide, mikor a csapatépítés is volt rögvest, így tudom már, kit hívok fel. :) Fantasztikus. Nem is tudom elmondani igazán. A ráismerésekről, közös ismerősökről, közös előző munkahelyekről, párhuzamokról már nem is beszélve. 

És akkor még ott volt a mi csodás ebédünk is a barátaimmal és komolyan, van-e másik társaság, akik minden tali után le kell hogy írják egymásnak, hogy mennyire jó volt együtt lenni?? Mert annyira túlcsordul bennünk a szeretet, mikor elköszönünk, hogy el kell mondanunk? Hogy szeretjük egymást, hogy szeretünk együtt lenni, hogy szeretünk egymásra figyelni, hogy nem győzzük párosával is megbeszélni azt a sok-sok mindent, amit el akarunk mondani, meg akarunk kérdezni, meg akarunk hallgatni. 

Ehhez egyébként a varázslatos közeget a La Nube biztosította a színekkel, a kedvességgel, a gyereksereggel. És elnézve a Mariékat a Babuval meg velünk, hogy még mindig megvagyunk, hogy még mindig együtt vagyunk, talán meg tudjuk csinálni. Talán fel tudunk nőni úgy, hogy nem veszítjük el egymást. Talán fel tudunk nőni úgy, hogy nem veszítjük el Budapestet, ezeket a szuper helyeket, a brunch-okat, a fröccsöket. Talán mégis móka lesz ez is, talán ez a sokszor könnyesnek, kiábrándítónak tűnő felnőtt-lét amitől annyira megijedtem nem is olyan szörnyű és nem is olyan más.

Tényleg van-e csoda-csodásabb dolog, mintha szereted a munkád? Új embereket megismerni, akik szeretnek élni? Egy csapat vadidegennel nevetni valahol Budán, végignézni rajtuk és tudni, hogy úgy tűnik, egy ilyen csapathoz tartozhatsz nemsokára, hogy együtt fogtok valamit véghez vinni és leginkább nevetve, szeretettel.

Vagy ennyire otthon lenni a barátaiddal? Egész végig, míg jöttem tőlük el, az a dal járt a fejemben, de abból is egy sor: 

Because we are your friends
You'll never be alone again.

PP szokta mondani az én védőhálómat. Az valóban csodás. Meg Isten. Isten is csodás és ő is a védőhálóm. És most nem tudok elég hálás lenni azért, ahova elvezetgetett. Annyira köszönöm. :)

"Én is nagyon fáradt vagyok, de annyira jól esik."

Nem tudom, leírtam-e valaha ezt a mondatot. És holnap örömmel fáradok majd el újra. És holnapután is. 

A hajam szép és nem hullik. A bőrömmel minden rendben van, a foltok visszahúzódtak. Az orromnál hámlik kicsit, a szám és az orrom között még mindig vörös. A karácsonyra kapott gyönyörű bőr öv felett egy picit kidudorodik a hasam és a derekam. Erre a pamut felsőre azt mondta egyszer egy férfi, aki fontos volt, hogy "és hordhatsz pöttyöset". Szeretem ezt a pöttyöset. 

Nem vagyok tökéletes. A húgom szobájában a függönyön talán még mindig az én cicám szőre van. De Mici azóta annyit járt már arra, hogy ez talán már sosem lesz egyértelmű. A múlt és a jelen egybefolyik és ez így jó. 

Nem vagyok tökéletes, de rendben vagyok. Szeretek én lenni. Szeretem ezt a nadrágot és szeretem a bőröm. Szeretem a szemeim, mások mindig megjegyzik, mennyire szépek. Most talán kicsit könnyesek.

Kint most tavasz lesz, de közeledik újra a tél. Szeretem a tavaszt és szeretem a telet is. Van megfelelő cipőm mindkét évszakra.

Észrevettem-e valaha, milyen ritka ajándék szabadon járni kell? Önazonosnak lenni? Nem gondolkozni azon, mi hogyan áll, csak tudni, hogy megfelelően. A ruháim, az enyémek. Én lépek és ők igazából nem sokat számítanak de részei az egésznek. 

Nem vagyok felhőtlenül, ugra-bugra boldog, bár most úgy érzem, bármelyik percben lehetnék. A szívemben szerelem van valaki iránt, akinek úgy tűnik nem hiányzom annyira, hogy megkeressen mégis. Szeretek szerelmes lenni és bár kicsit most sajnálom a szívem ezért a szerelemért, tudom, hogy a szerelem örök és ahogyan most tudok szeretni valakit, aki nem megfelelő, fogok tudni majd olyan valakit is, aki viszont szeret.

Az élet nem egyszerű, de talán a mai nap igen.

Azt hiszem, mindig erről szól a virágok illata. 

mennyi minden van egy ember fejében? Nekem a koncentráció biztosan nem az erősségem. 

Másolom ki a gyermekv@delem anyagot a diákból, mert így legalább oda kell figyelnem, és pénteken vizsga...közben a Mari elmeséli, éppen mi bántja, én meg azon gondolkozom, hogy írnom kéne  valami online magazinnak arról, hogy mivel foglalkozik a pszichológus, mert bődület, mennyi hülyeség él az emberek fejében, aztán eszembe jut, hogy a jogász srác akivel talán még randizom (persze, kutyaharapás szőrivel, megint egy jogász) tanulta-e a gyermekv@delmi alaptörvényt. A Srác eszembe sem jut, kivéve, mikor elkezdődik a szám, amit akkor hallgattam, mikor ő azt magyarázta, hogy valami homályos ok miatt nem lehetünk együtt, illetve ő nem képes egy kapcsolatra.

Ha néha eszembe jut annyira próbálok nem gondolni arra, hogy vajon azóta kivel hol...le sem írom inkább egyáltalán, nemérdekel, nincsközömhozzá. Aztán ott vannak a kisrigók, őket örökbe fogadták és annyira gyönyörű gyerekek és míg nem olvastam ezt a blogot, nem volt ennyire közeli és kézzel fogható, hogy egy gyermek lelke mennyire sérülékeny és mennyire nehezen gyógyul. Aztán van ott valahol Nógrád megyében egy kicsi iskola egy csodálatos igazgatóval, fantasztikus pedagógusokkal és nagyon sok nehéz sorsú gyerekkel és van ott egy kisfiú, aki nagyon ügyes matekból, de azt mondják, azért ilyen kicsi, mert az apukája megeszi előle az ételt, és ha én is kimennék család-látogatni, megtudnám, miért bűzlik minden ruhája.

Aztán eszembe jut, hogy ezt a kisfiút talán fel lehetne vetetni abba a programba, ahol most kezdek dolgozni, de nincsenek versenyeredményei és kicsit deviáns is, és mikor megkérdezem, miért nem fejlesztik, azt kérdezik miért pont őt és mégis miből fejlesztenék? Aztán eszembe jut az egészségügy, hogy ott sincsen pénz semmire és másodszorra szerencsém volt, hogy a rezidens, aki az orvos helyett bent ült egy jólelkű srác volt és meggyógyított egy szurival, ami nem is fájt. És hogy lemehetnénk abba a kicsi iskolába tartani pár órát, csapatépítőt, bármit, hogy segíthetnénk valahogyan nekik, de munkaidőben kéne menni, de ha minden jól megy, két munkahelyem lesz mindjárt-egyetem mellett-és még azt sem biztos, hogy elég lesz egy albérletre. 

nem kell félni, mert ma arra is rájöttem, hogy abban igaza van a Márknak, hogy az ember érez valamit, aztán a fejében meg felcímkézi és továbbgondolja és épít köré valamit és az már nem is igaz.

És hogy arra gondoltam, hogy mostantól megpróbálok sokkal kevésbé tudatos lenni és sokkal inkább impulzívabb és akkor csak úgy érezni fogom, hogy mikor mi van meg mire jó meg mire nem és nem fogok rajta tudatosan gondolkozni és akkor majd jó lesz. És úgy fogom kezdeni, hogy nem is írok blogot, vagy nem tudom. 

Perszehogy el akartam küldeni neki.

Perszehogy kibírtam, hogy nem.

Azért perszehogy kitettem az üzenőfalra, hátha megtalálja.

Perszehogy kihagyott a szívverésem, mikor like-olta.

Perszehogy azért annak jobban örültem, hogy megtalálta, mert pont erről beszélgettünk a minap meg azelőtt is.

Perszehogy hiányzik, mikor nem beszélgetünk. 

Amúgy meg voltamma találkozni mással. És gyerekek, a Föld tele van csodálatos, fantasztikus, lenyűgöző emberekkel.

Perszehogy nem érdekelnek.