Azt mondtam...és akkor, sokszor, mikor nem is számítasz rá, mert már olyan régen jársz abban a völgyben, hirtelen jóra fordulnak a dolgok.

És napok óta süt a nap a szívemben.

Napok óta tavasz van, csivitelnek a madarak, szól a zene és Isten tenyerén járok, ülök, táncolok, mosolygok és ott is alszom.

A munkahely, ahol eddig elkezdtem dolgozni, csodálatos. Még csak két munkanapom volt, de fantasztikus, kreatív feladatok vannak, csodálatos, tiszta-mosolyú, hivatásuknak élő szív-emberekkel találkoztam, csillogó szemű tündér-gyerekekkel és nincsen más dolgom, mint ezeknek az embereknek és babáknak minél könnyebbé, gördülékenyebbé, jobbá, csodásabbá tenni mindent, ötletelni, figyelni, mosolyogni, hogy olyan valamit csinálunk, ami tényleg hat, aminek van értelme és szívből tesszük, egymásra figyelve, egymás felé fordulva, a közös célért, ami mindenkinek a hivatása. Csoda, csoda, csoda.

Egyébként fantasztikusan jött ki az is, hogy éppen akkor csöppentem ide, mikor a csapatépítés is volt rögvest, így tudom már, kit hívok fel. :) Fantasztikus. Nem is tudom elmondani igazán. A ráismerésekről, közös ismerősökről, közös előző munkahelyekről, párhuzamokról már nem is beszélve. 

És akkor még ott volt a mi csodás ebédünk is a barátaimmal és komolyan, van-e másik társaság, akik minden tali után le kell hogy írják egymásnak, hogy mennyire jó volt együtt lenni?? Mert annyira túlcsordul bennünk a szeretet, mikor elköszönünk, hogy el kell mondanunk? Hogy szeretjük egymást, hogy szeretünk együtt lenni, hogy szeretünk egymásra figyelni, hogy nem győzzük párosával is megbeszélni azt a sok-sok mindent, amit el akarunk mondani, meg akarunk kérdezni, meg akarunk hallgatni. 

Ehhez egyébként a varázslatos közeget a La Nube biztosította a színekkel, a kedvességgel, a gyereksereggel. És elnézve a Mariékat a Babuval meg velünk, hogy még mindig megvagyunk, hogy még mindig együtt vagyunk, talán meg tudjuk csinálni. Talán fel tudunk nőni úgy, hogy nem veszítjük el egymást. Talán fel tudunk nőni úgy, hogy nem veszítjük el Budapestet, ezeket a szuper helyeket, a brunch-okat, a fröccsöket. Talán mégis móka lesz ez is, talán ez a sokszor könnyesnek, kiábrándítónak tűnő felnőtt-lét amitől annyira megijedtem nem is olyan szörnyű és nem is olyan más.

Tényleg van-e csoda-csodásabb dolog, mintha szereted a munkád? Új embereket megismerni, akik szeretnek élni? Egy csapat vadidegennel nevetni valahol Budán, végignézni rajtuk és tudni, hogy úgy tűnik, egy ilyen csapathoz tartozhatsz nemsokára, hogy együtt fogtok valamit véghez vinni és leginkább nevetve, szeretettel.

Vagy ennyire otthon lenni a barátaiddal? Egész végig, míg jöttem tőlük el, az a dal járt a fejemben, de abból is egy sor: 

Because we are your friends
You'll never be alone again.

PP szokta mondani az én védőhálómat. Az valóban csodás. Meg Isten. Isten is csodás és ő is a védőhálóm. És most nem tudok elég hálás lenni azért, ahova elvezetgetett. Annyira köszönöm. :)

"Én is nagyon fáradt vagyok, de annyira jól esik."

Nem tudom, leírtam-e valaha ezt a mondatot. És holnap örömmel fáradok majd el újra. És holnapután is.