"Tudni semmit sem tudok. De a szívével egyet és mást megérez az ember. Hagyd, hogy a szíved szóljon, az arcokat faggasd, ne arra hallgass, amit a nyelvek mondanak." (Umberto Eco)

Vége lett és lefutott a főcím. Lepergett az összes kép olyan régről, és rájött, hogy minden elesésben egy volt a közös: hogy mindegyik után felállt. És rájött, hogy minden hibájában egy volt a közös: tanult belőlük valamit. Minden fájdalom által erősebb lett. Az áldásokat megszámolni sem tudta, és egyetlen fotóért megérte minden, de nem csak egy fotó volt ott, hanem millió. Az élete összegyűjtött kincs-pillanatai. Mosolyok, szeretet, véletlenek, titkok és csodák, melyek összekötötték mindazzal, amivel mindig is összetartozott.

Kicsit olyan ez, mint az előadás vége, mikor lehull a függöny és minden színész lemossa a a sminket, maszkot, álarcot. Már nem gonosz, nem sértődött és nem halott senki. 

És tudta végre, hogy minden útban egy volt a közös: pontosan arra vezettek, amerre menniük kellett, pontosan azokkal találkozott, akikkel találkoznia kellett és valahogyan minden mint egy hatalmas kirakós utolsó darabja a helyére került, összeállt. 

És nem érezte, de érezte, hogy rendben van minden. 

Szeretni jó. Szeretni mindig jó, a szeretettel nem szabad fukarkodni. 

Ok, most kezdek bele negyedszer és már annyira sok olyan szép barokk körmondatot írtam le innen, onnan és egyre dühösebb vagyok, pedig mikor leültem írni, még nem voltam.

A kettőnk egójának a harca ez az egész, mindkettő baszott nagy és nem bírja elviselni azt, amit a másik csinálni akar vele. 

De ha mindezt félretesszük, én nem kellek neked nőként, te meg nem kellesz barátként.

A barátaim közös tulajdonsága, hogy nem izgatnak fel szexuálisan és nem csetelek velük órákat éjszakába nyúlóan.

Igen, jó veled beszélgetni, csókolózni egyébként is szeretek, te hajlamos vagy elveszett kisfiú lenni, én hajlamos vagyok ilyen kisfiúkat megtalálni és megpróbálni visszaszeretni az életbe. 

Közben nem akarod, hogy legyőzzelek és megpróbáltál lenyomni és volt, hogy sikerült, nekem meg ez bejön, mert kevesen bírnak velem. Megláttad a hibáimat, még egy pluszpont, kevesen jutnak el odáig, hogy ennyire kiismerjenek.

Attól félsz, hogy mindenki beléd szeret. Nem fogod talán elhinni nekem, de szerelmes típus vagyok, nem értékelem egy ideje nagyra ezeket az érzelmeket, amiket te is kiváltottál-a következő srác is ki tudná, aki kellően elveszett, megmentésre szoruló és mégis öntudatos. Meséltem mikor voltam utoljára tényleg szerelmes. Azt mondtam, beléd tudnék szeretni. Remélem igaz. Remélem szerelmes tudok majd lenni azon a ponton túl is, mikor horogra akadt a másik. Szeretni tudok azon a ponton túl is. Nagyon. Nem vagyok rossz, nem akartam senkit bántani és próbáltam nem tenni. Talán nálad is ennyi van, horogra akadtam, elvesztetted az érdeklődésed, megértem. Annyira megértem, hogy amikor úgy tűnt, te vagy meg, akkor elgondolkoztam, kellesz-e.

Mi ezt játsszuk, csak én unom. Nem, nem bírja el az egóm, hogy ne kelljek nőként, és hogy ne szeress belém. 

Igen, van min dolgoznom magammal kapcsolatban és most elkezdtem. Eddig iszonyú lassan haladtam de most megint volt egy robbanás, ilyen ez a fejlődés, a bimbó is kipattan egyszercsak.

Szeretem az életem, szerelmes vagyok belé. Szerelmes vagyok abba a majdegyszer fiúba, aki majd egyszer igazán boldoggá fog tenni...talán nem is ez a jó fogalom, aki boldogságomban talál rám és megsokszorozza a boldogságot amit érzek. Ezt a szerelmet kölcsön tudom addig adni olyanoknak, akik jönnek, neked is. Megnézni, te vagy-e. 

A majdegyszer fiút ne kívánd nekem, ahhoz nincsen közöd, a majdegyszer fiúról én sem sokat tudok. Az út az megy, változunk, találkozunk, elválunk, változunk, de ahogyan tudom, hogy valahol a távolban vár rám egy ló, aki az enyém lesz, igazán az én lovam és én igazán az ő gazdája és neki majd soha nem kell többé félnie, mert akiért én egyszer úgy igazán felelősséget vállalok, annak nem kell. Nem kell belekötni, nem birtokos eset ez, szerintem nem csúnya ez a magyar nyelvben, sok költő is használta.

Úgy tudok a majdegyszer fiúról, de az a jövő és nincsen több jelentősége, mint a hópelyheknek. Ha másban nem, érts meg ebben: most nem tökéletes semmi, de amíg havazik, addig mégis az, addig tudjuk, hogy az lesz. Mindig csak ez számít, ez a most, egy ideje igyekszem így élni, ezekre a pillanatokra figyelni, hogy megtalálom a zenében, ha írok, nem akarom most felsorolni a pillanatokat, amikben tökéletesen, tisztán boldog vagyok, van hogy nem fér el több érzelem egy emberben és nem fér el több gondolat, csak hogy ez így most jó. 

Nem számít, milyen vagy, hogy mit akartál mondani, hogy miért nem kellek neked és nem számít én milyen vagyok, mik a hibáim, az egyetlen ami számít, hogy az itt és mostban én nem azt szeretném amit te és nekem nem jó, ahogyan viselkedsz velem. 

És közben meg te ezzel kapcsolatban akarsz mondani dolgokat és nem vágyom másra, mint hogy azt mond: figyelj, nem tudok beléd szerelmes lenni, ez van, nem kellesz eléggé, de dumálni meg szeretek veled. Én meg erre azt mondom, hogy oké, ez tök jól esik, de sajnos nekem meg ez nem jó, ha csak dumálunk. Erre meg te azt mondod, anélkül, hogy bántani akarnál és leszólnál és gúnyolódnál, hogy ok, én ezt el tudom fogadni, hogy neked ez nem jó és akkor szia. :) És akkor én is azt mondanám, hogy szia, mosolyogva. És akkor ennyi és mosolyogva mindenki mehetne tovább és én továbbra is boldogoskodhatnék, meg próbálnék tökéletesebb lenni, meg dolgozni magamon és közben meg napi hatszor úgy érezném, hogy annyira boldog vagyok, hogy legszívesebben táncolnék és aztán lehet, hogy tényleg. 

De barátaim vannak. És ahogyan a te egódnak nem tetszik, hogy én csak úgy elköszönök, úgy az én egómnak sem tetszik, hogy te bírsz csak barát lenni.

De kérlek, félre ne érts, nem nagy dolog ez, egyszerűen sok barátom van, az igényem valaki, akivel sokat beszélgetünk, csókolózunk, jókat szexelünk, tekergünk éjjel a városban, összeveszünk, kibékülünk, ha akarod, nevezd komoly kapcsolatnak, de...az valahogy azt hiszem más. Én...én mindig szabad akartam lenni ezekben a dolgokban, de nem akarom ezt tudatosan csinálni. 

Na mindegy, ez most nem fontos. 

mosolyogtam ma magamon munka közben, mikor ment az a szomorú zene a spotifyról és az adatbázist nyomogattam és nem a rejtőhangoskönyvethalgattam, mert tulajdonképpen az is egyfajta pihenés, mikor a presser dalszövegekre figyelsz és közben csendesen kalandoznak a gondolataid, mert ez az adatbáziskezelés ilyen munka volt ma.

Meg mosolyogtam magamon akkor is, amikor a postára siettem és tört a cipő, mert összegyűrődött benne a betét és kivettem, de betét nélkül meg marhakényelmetlen és amúgy is úgy vágyom már a szép új világos edzőcipőmbe, amit afölötti kisebbségi komplexusomban vettem, hogy az irodában mindenki sokkal menőbben öltözik, mint én-persze csinosabbak is hozzá zömmel meg többet keresnek, de háromezer forint volt, mert utolsó darab volt a pull&bearben.

de azért én is tudtam, hogy ma csinos vagyok, és nagyon gondosan hajat mostam, mert úgy voltam vele, hogy ha ma találkozunk utoljára a sráccal, akkor ne olyan lepukkantan nézzek már ki, mint mikor legutóbb, ami amúgy nagyon bevállalós volt-copfos hajjal dolgozni is alig megyek, nemhogyrandira. 

De azért reggel csak belebújtam a legkényelmesebb-de legújabb farmerembe és a legkényelmesebb de csinos pulcsimba és megállapítottam, hogy ebben jól érzem magam és amúgy is kicsit esélye van, hogy tényleg találkozunk és ha mégsem, akkor is király napom lesz.

és király napom volt. egyszerűen olyan, mintha álmodnék néha és csak történnének körülöttem a dolgok és mégis van valami nagy nagy gátláshalmaz, amit én érzek, de...aludni kéne? lefogyni? elköltözni? szexelni? már nem tudja a franc se, de legalább úton vagyok. és nem győzöm, nem győzöm, nem győzöm csodálni ezt a csodás várost, meg hallgatni a többieket, annyira kedvesek, annyira jófejek, annyira cukik. 

olyan szerencsés vagyok.

a lényeg az, amit megkérdeznék tőled, hogy mivel szolgáltam rá, hogy annyi tiszteletet se adj nekem, amennyit én bármelyik embernek megadok azon a jogon, hogy ember? na jó, de persze igazából én élvezem, mikor érzelmek kavarognak bennem, akkor is talán, ha negatívak, csak legyenek. hülyeség, mi? de ennek most már vége lehet nyugodtan. most már nem unatkozom. szóval hát lezárult most tényleg ez az ügy. és egyébként ezzel a dologgal kapcsolatban nem látom a jó utat. csak azt, hogy én most azt választom egy időre, hogy nem akarok mindenkit megérteni, megbocsájtani és meggyógyítani. ez az új választásom. ideje volt. 

pláne most, mikor nekem jó. annyira, annyira jó, hogy néha nem hiszem el. 

A szememre vetetted, hogy túl szerencsés vagyok ahhoz, hogy jogosan lehessek boldog, és a régi sulink tornatermében azok a régi lányok rám meredtek és nem értették az egészet, és megkérdezték, hogy ugye ezzel a sráccal már soha többet nem beszélsz?

De utánam jött a csodálatos, imádott, új munkahelyemre és én annyira de annyira de annyira dühös lettem. mert vagy tízszer harapott meg és én tizenötödször is felé nyújtottam a kezem és megint megjártam. És igen, azon gondolkoztam, hogy ti fogjátok bebizonyítani nekem, hogy nem érdemes, én meg majd megpróbálom akkor sem feladni-úgy általában.

Tudod buta vagy, őrületesen buta, ha nem látod meg, hogy az én szerencsém mögött, az én életem mögött egy múlt van, egy végtelen spirál és igen én nem tudom, kinek köszönjem meg mindazt, ami most vagyok, Istennek, a szüleimnek, az egész családnak, az univerzumnak, vagy az életnek és nem, fogalmam sincs, te honnan jöttél és miért van ennyire szomorú. De megpróbáltam neked segíteni, újra és újra és újra. De nem kell utálnod azért, aki vagyok, és amim van, mert tudod bár tényleg nem lehet ezeket a dolgokat élesen elválasztani, de nem teljesen véletlen azért ez az egész mégsem.

Mert igyekeztem mindenhol olyan nyomot hagyni, ahonnan eljöttem, hogy jó szívvel emlékezzenek rám és visszahívjanak. Mert minden munkahelyemre beajánlott valaki, anélkül, hogy kértem volna. És én ezért iszonyú hálás vagyok. Leírtam, hogy mennyire. Megpróbáltam leírni, de nem nagyon megy. De mikor nem kaptam pénzt a munkámért, mikor egy éven keresztül napi egy délutánt mentem esőben, fagyban, sárban, minden idegszálammal figyelve, hogy a gyerek, akit a ló hátán tartok, kicsavarodva, ne essen le, mikor futottam a lovakkal átnyergelni és odafigyeltem, hogy a kislányok lovára rózsaszín takaró kerüljön, hogy hercegnős legyen és ne féljenek azért baszd meg én sem kaptam fizetést, és igenis azért is hálás vagyok, mert pénzt nem adott, de tapasztalatot, hitet, szeretetet, kapcsolatokat, reményt, fizikai munkát, amit élvezni lehet, azt igen. És tudom, hogy ami engem képessé tesz arra, hogy örüljek mindannak, aminek te nem tudsz, az végülis nem az én érdemem.

És próbálok rád nem mérgesnek lenni, de egyszerűen most mégis az vagyok. Mérges vagyok, mert féltem azt, ami most az életem, mert szeretem. Mert szeretem a munkatársaimat mind a két helyen, mert egyszerűen csodálatos emberek. Mert nem vagyok tökéletes és nem tökéletes az életem, semmi és senki nem tökéletes körülöttem, de emberek, hibákkal és egyszerűen nagyon-nagyon-nagyon szeretem őket, mert ami közös bennük, hogy jók, hogy segítenek, hogy nem bántanak másokat és előre törekednek és szeretnek engem mellesleg. Valószínűleg néha jobban, mint megérdemlem. És én sem vagyok tökéletes. Utálom, amit a tükörben látok néha, és csomószor tele vagyok komplexusokkal, de én is a jobb felé törekszem és közben igyekszem nem bántani másokat. 

És azt hiszem ennél többet nem tehetünk. De nemnemnem engedem, hogy bánts sem engem, sem másokat, akik nekem fontosak. 

Néha, mikor megírok egy blogbejegyzést, ami már egy oldalas, és szép meg tekervényes, mint az előbb, aztán kimegyek valamiért és visszajövök és ránézek és elolvasom, akkor rájövök, hogy azt írtam le egy oldalban, hogy egy relatív egészséges lelkivilágú lány, aki azért szeretne már egy párkapcsolatot, miközben besokallt valójában bőven a randiktól, azon parázik, hogy az új munkahelyei felett érzett örömét tönkrecseszi majd egy féldepressziós srác, aki valójában sosem tudta értékelni és nagy vonalakban zömmel leszarta. De persze a lány most megint fog vele találkozni, de nem ma, mert a Srác nagy vonalakban most is pont leszarja, hanem másfél hét múlva, ami kényelmesen messze van ahhoz, hogy a srác majd lemondhassa.

A lány meg itt ilyesmiken parázik, de nem azért, mert annyira érdekli ez az egész, hanem mert semmi kedve szakdolgozatot írni és már nem tud mit kitalálni, pedig már lefeküdt aludni is délután. 

Milyen vicces lenne már, ha mostantól csak így írnék. 

Kijön a munkahelyéről és a gyönyörű fehér, kövek között leereszkedik a macskaköveken ugrálva a Francia intézet elé. A Duna alatta. Tekereg a Vár alatt és nem hiszi el, hogy ennyire boldog. Bemegy az étterembe, mindenki ismeri, előre elő van készítve az ebédje, a festékesruhás munkások mosolyogva köszönnek, ők nem a fütyülős fajták, hanem akik mindig lehozzák a tányérjaikat, mikor végeztek.

Visszaugrándozik az emeletre, rétest visz a fiúknak. Megeszik együtt a tárgyalóban és közben a vezetékekről beszélnek, a zajról és mindenféléről, amiről eddig nem tudott, aztán együtt nevetnek rajta, hogy ki mosogat és ki nem. 

Megkapja a másik cégtől az új e-mail címét. Saját asztala, benti laptopja van. Meg üzenete a főnöktől:

"Remélem nem izgulsz! Mindenki örül neked, szuper lesz!"

Az új címén már csücsülnek a welcome üzenetek, köztük egy animgiff, egy YESS-el az asztalszomszéd lánytól, aki a második munkanapján mondta azt, hogy "remélem felvesznek, nekem már most olyan, mintha itt dolgoznál, nem csak próbanapon lennél". 

Múzeumba megy az ugra-bugra gyönyörű húgával.Fotózik a kiállításon, ahol senkinek nem szabad fotózni-denekiigen. Az egyik fotón a kistestvére gyurmából kalapot ragaszt a srác fejére, aki két hete jobban megbántotta, mint valaha hitte, hogy meg lehet. Óvatos lenne a sráccal, aki már megmutatta, hogy mennyire nem értékeli és mennyire tudja bántani, miközben elnézi, ahogy a testvére éppen gyurmát nyom az orrába...talán mégis szelíd? Nem mer bízni igazán, mégis megmelegszik a szíve. 

Hordja a rózsaszín kötött sapkát, meg a kiscsizmát, ami mindenki szerint ronda, de ő szereti. Odaér a romkocsma elé és körülülik az asztalt-lediplomázott a fiú, persze, hogy iszunk. Elmondja a beszédet másodszor is, nem csörög bele most senki. 

Éjszaka sétál a budapesti utcákon és pszichológiáról beszélget a taxi-sofőrrel, az egyetemi könyvtárban évfolyamtársakat talál, a könyvtáros bácsi órákig keresi neki a neten, ami a könyvtárban nincsen meg. Tele van a város a barátaival, gyönyörűek az épületek, a terek, nem győzi csodálni, hogy lehet ilyen szép a város, és már nem sétál, már táncol. 

Késik a röplabda edzésről, ahol addigra három olyan lány játszik akik nem ismerik egymást, és ő hozta össze őket. És nevetnek, és már merik oltogatni a másik pályán az igeneket és szökellnek és kifigurázzák a béna mozdulatokat és nevet a portás bácsi is és hajgumit ad kölcsön. 

Vagy ül az új íróasztalánál, nézi a céges bögrét és nem hiszi el, hogy ennyire gyönyörű. 

Mindenhol, folyton, jönnek, mennek, a csoda-pillanatok és béke, béke, béke van. 

És pörgés, meg hajtás, meg feladat, meg száz új ember és kihívás, és visszautasítás és egyáltalán nem tökéletes minden és mégis valahogyan minden egyszerre lett csodálatos. Nem is tudom, hogyan, vagy miért, és nem tudom, ki vagyok én ebben az egészben, és nem tudok büszke lenni magamra igazán, mert csak sandítok fel az égre és nem győzöm elégszer elmondani, hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Mindenkit, mindent, az egyetemet, a Dunát, az embereket, a várost meg az életet. 

Az életet, az életem. 

"Mert te amit ott felépítesz ilyenkor...szóval ha valakinek érzéketlen is az ajka, de lát téged a szemeivel, ahogy reagálsz...Szóval, hogy bennem még ott van az a csók veled, mert hogy az olyan, hogy az volt a legjobb csók. Szóval ha mondjuk tudom, hogy most barátnőm lesz, vagy megkérem holnap a kezét, akkor majd előtte szólok neked, mert különben örökre bánni fogom azt, hogy nem csókolóztunk többet mert megint tudnom kell, hogy mitől volt az a legjobb csók. Mert...most érted, ha valahol finom a gyros, akkor oda visszamész. Most nem akarom azt mondani, hogy te vagy nekem a gyros. De közben meg valamennyire de."

Hát voltak, akik bőven kibírták és nem jöttek vissza, de azért ja...elég jó.(L) esik. :D

Gyros még nem voltam. 

ilyeneket is bírnak mondani: