Néha, mikor megírok egy blogbejegyzést, ami már egy oldalas, és szép meg tekervényes, mint az előbb, aztán kimegyek valamiért és visszajövök és ránézek és elolvasom, akkor rájövök, hogy azt írtam le egy oldalban, hogy egy relatív egészséges lelkivilágú lány, aki azért szeretne már egy párkapcsolatot, miközben besokallt valójában bőven a randiktól, azon parázik, hogy az új munkahelyei felett érzett örömét tönkrecseszi majd egy féldepressziós srác, aki valójában sosem tudta értékelni és nagy vonalakban zömmel leszarta. De persze a lány most megint fog vele találkozni, de nem ma, mert a Srác nagy vonalakban most is pont leszarja, hanem másfél hét múlva, ami kényelmesen messze van ahhoz, hogy a srác majd lemondhassa.

A lány meg itt ilyesmiken parázik, de nem azért, mert annyira érdekli ez az egész, hanem mert semmi kedve szakdolgozatot írni és már nem tud mit kitalálni, pedig már lefeküdt aludni is délután. 

Milyen vicces lenne már, ha mostantól csak így írnék.