Kijön a munkahelyéről és a gyönyörű fehér, kövek között leereszkedik a macskaköveken ugrálva a Francia intézet elé. A Duna alatta. Tekereg a Vár alatt és nem hiszi el, hogy ennyire boldog. Bemegy az étterembe, mindenki ismeri, előre elő van készítve az ebédje, a festékesruhás munkások mosolyogva köszönnek, ők nem a fütyülős fajták, hanem akik mindig lehozzák a tányérjaikat, mikor végeztek.

Visszaugrándozik az emeletre, rétest visz a fiúknak. Megeszik együtt a tárgyalóban és közben a vezetékekről beszélnek, a zajról és mindenféléről, amiről eddig nem tudott, aztán együtt nevetnek rajta, hogy ki mosogat és ki nem. 

Megkapja a másik cégtől az új e-mail címét. Saját asztala, benti laptopja van. Meg üzenete a főnöktől:

"Remélem nem izgulsz! Mindenki örül neked, szuper lesz!"

Az új címén már csücsülnek a welcome üzenetek, köztük egy animgiff, egy YESS-el az asztalszomszéd lánytól, aki a második munkanapján mondta azt, hogy "remélem felvesznek, nekem már most olyan, mintha itt dolgoznál, nem csak próbanapon lennél". 

Múzeumba megy az ugra-bugra gyönyörű húgával.Fotózik a kiállításon, ahol senkinek nem szabad fotózni-denekiigen. Az egyik fotón a kistestvére gyurmából kalapot ragaszt a srác fejére, aki két hete jobban megbántotta, mint valaha hitte, hogy meg lehet. Óvatos lenne a sráccal, aki már megmutatta, hogy mennyire nem értékeli és mennyire tudja bántani, miközben elnézi, ahogy a testvére éppen gyurmát nyom az orrába...talán mégis szelíd? Nem mer bízni igazán, mégis megmelegszik a szíve. 

Hordja a rózsaszín kötött sapkát, meg a kiscsizmát, ami mindenki szerint ronda, de ő szereti. Odaér a romkocsma elé és körülülik az asztalt-lediplomázott a fiú, persze, hogy iszunk. Elmondja a beszédet másodszor is, nem csörög bele most senki. 

Éjszaka sétál a budapesti utcákon és pszichológiáról beszélget a taxi-sofőrrel, az egyetemi könyvtárban évfolyamtársakat talál, a könyvtáros bácsi órákig keresi neki a neten, ami a könyvtárban nincsen meg. Tele van a város a barátaival, gyönyörűek az épületek, a terek, nem győzi csodálni, hogy lehet ilyen szép a város, és már nem sétál, már táncol. 

Késik a röplabda edzésről, ahol addigra három olyan lány játszik akik nem ismerik egymást, és ő hozta össze őket. És nevetnek, és már merik oltogatni a másik pályán az igeneket és szökellnek és kifigurázzák a béna mozdulatokat és nevet a portás bácsi is és hajgumit ad kölcsön. 

Vagy ül az új íróasztalánál, nézi a céges bögrét és nem hiszi el, hogy ennyire gyönyörű. 

Mindenhol, folyton, jönnek, mennek, a csoda-pillanatok és béke, béke, béke van. 

És pörgés, meg hajtás, meg feladat, meg száz új ember és kihívás, és visszautasítás és egyáltalán nem tökéletes minden és mégis valahogyan minden egyszerre lett csodálatos. Nem is tudom, hogyan, vagy miért, és nem tudom, ki vagyok én ebben az egészben, és nem tudok büszke lenni magamra igazán, mert csak sandítok fel az égre és nem győzöm elégszer elmondani, hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm.

Mindenkit, mindent, az egyetemet, a Dunát, az embereket, a várost meg az életet. 

Az életet, az életem.