A szememre vetetted, hogy túl szerencsés vagyok ahhoz, hogy jogosan lehessek boldog, és a régi sulink tornatermében azok a régi lányok rám meredtek és nem értették az egészet, és megkérdezték, hogy ugye ezzel a sráccal már soha többet nem beszélsz?

De utánam jött a csodálatos, imádott, új munkahelyemre és én annyira de annyira de annyira dühös lettem. mert vagy tízszer harapott meg és én tizenötödször is felé nyújtottam a kezem és megint megjártam. És igen, azon gondolkoztam, hogy ti fogjátok bebizonyítani nekem, hogy nem érdemes, én meg majd megpróbálom akkor sem feladni-úgy általában.

Tudod buta vagy, őrületesen buta, ha nem látod meg, hogy az én szerencsém mögött, az én életem mögött egy múlt van, egy végtelen spirál és igen én nem tudom, kinek köszönjem meg mindazt, ami most vagyok, Istennek, a szüleimnek, az egész családnak, az univerzumnak, vagy az életnek és nem, fogalmam sincs, te honnan jöttél és miért van ennyire szomorú. De megpróbáltam neked segíteni, újra és újra és újra. De nem kell utálnod azért, aki vagyok, és amim van, mert tudod bár tényleg nem lehet ezeket a dolgokat élesen elválasztani, de nem teljesen véletlen azért ez az egész mégsem.

Mert igyekeztem mindenhol olyan nyomot hagyni, ahonnan eljöttem, hogy jó szívvel emlékezzenek rám és visszahívjanak. Mert minden munkahelyemre beajánlott valaki, anélkül, hogy kértem volna. És én ezért iszonyú hálás vagyok. Leírtam, hogy mennyire. Megpróbáltam leírni, de nem nagyon megy. De mikor nem kaptam pénzt a munkámért, mikor egy éven keresztül napi egy délutánt mentem esőben, fagyban, sárban, minden idegszálammal figyelve, hogy a gyerek, akit a ló hátán tartok, kicsavarodva, ne essen le, mikor futottam a lovakkal átnyergelni és odafigyeltem, hogy a kislányok lovára rózsaszín takaró kerüljön, hogy hercegnős legyen és ne féljenek azért baszd meg én sem kaptam fizetést, és igenis azért is hálás vagyok, mert pénzt nem adott, de tapasztalatot, hitet, szeretetet, kapcsolatokat, reményt, fizikai munkát, amit élvezni lehet, azt igen. És tudom, hogy ami engem képessé tesz arra, hogy örüljek mindannak, aminek te nem tudsz, az végülis nem az én érdemem.

És próbálok rád nem mérgesnek lenni, de egyszerűen most mégis az vagyok. Mérges vagyok, mert féltem azt, ami most az életem, mert szeretem. Mert szeretem a munkatársaimat mind a két helyen, mert egyszerűen csodálatos emberek. Mert nem vagyok tökéletes és nem tökéletes az életem, semmi és senki nem tökéletes körülöttem, de emberek, hibákkal és egyszerűen nagyon-nagyon-nagyon szeretem őket, mert ami közös bennük, hogy jók, hogy segítenek, hogy nem bántanak másokat és előre törekednek és szeretnek engem mellesleg. Valószínűleg néha jobban, mint megérdemlem. És én sem vagyok tökéletes. Utálom, amit a tükörben látok néha, és csomószor tele vagyok komplexusokkal, de én is a jobb felé törekszem és közben igyekszem nem bántani másokat. 

És azt hiszem ennél többet nem tehetünk. De nemnemnem engedem, hogy bánts sem engem, sem másokat, akik nekem fontosak.