Vége lett és lefutott a főcím. Lepergett az összes kép olyan régről, és rájött, hogy minden elesésben egy volt a közös: hogy mindegyik után felállt. És rájött, hogy minden hibájában egy volt a közös: tanult belőlük valamit. Minden fájdalom által erősebb lett. Az áldásokat megszámolni sem tudta, és egyetlen fotóért megérte minden, de nem csak egy fotó volt ott, hanem millió. Az élete összegyűjtött kincs-pillanatai. Mosolyok, szeretet, véletlenek, titkok és csodák, melyek összekötötték mindazzal, amivel mindig is összetartozott.

Kicsit olyan ez, mint az előadás vége, mikor lehull a függöny és minden színész lemossa a a sminket, maszkot, álarcot. Már nem gonosz, nem sértődött és nem halott senki. 

És tudta végre, hogy minden útban egy volt a közös: pontosan arra vezettek, amerre menniük kellett, pontosan azokkal találkozott, akikkel találkoznia kellett és valahogyan minden mint egy hatalmas kirakós utolsó darabja a helyére került, összeállt. 

És nem érezte, de érezte, hogy rendben van minden. 

Szeretni jó. Szeretni mindig jó, a szeretettel nem szabad fukarkodni.