-Anna, inkább 30 évig élnél, de egy nagyon teljes életet, gazdagon, híresen, sikeresen, vagy 80 évig, de egy eldugott kínai faluban rizs-ültetvényeken dolgozva egy nyugodalmas, szép, hosszú életet?

-Hát melyik életben van az, hogy megtaláltam életem szerelmét, van családom és lovam? 

és a Papával együtt megvacsoráztunk. És közben az Univerzumról beszélgettünk, arról, hogy 13, 7 milliárd éves, de a Föld még csak 4,4 milliárd éves, és hogy mi hozta a vizet, és hogy hogyan néz ki igazából ma a Nagy Göncöl és hogy ha a Föld történelmét egy évnek vennénk, akkor az emberiség pusztán az utolsó két másodpercben volt jelen. És hogy akkor mi egy ember élete és mennyi idő alatt ér ide honnan a fény és hogy mikor került lélek ide és az mi.

És hogy ha két nagy dolog ütközött, és azóta is tágul, ahogy elrepülnek a szilánkok, amik már egyre kevésbé ütköznek, akkor vajon mi volt az a két nagy dolog, legközelebb mikor fognak összeütközni és hogy hogyan lesz ennyi mindent egy ütközésből, ami szétszakít mindent. 

De a Papa azt mondta, azt nem tudja, hogy hogy lett a dolgoknak lelke mikor minden csak fizika meg kémia meg matematika. Meg még valami, de azt nem tudjuk. Azt érezzük. 

"-Mekkora szerencse, hogy kontrollálni tudom a bélműködésem, másokkal ellentétben...de most komolyan, vannak, akik csak úgy összetojják magukat. 

-Hát, ez külön öröm egy taxiban, főleg nekem. De ne aggódjon kisasszony, most még fiatal, majd ha idős lesz, magának sem fog menni ez a sok kontroll."

Szóval eldöntöttem, hogy meghozom életem egyik legnehezebb döntését és nem megyek el a gyerektáborba, amire kb egy éve várok már alig-ahol olyan büszkén önkénteskedhettem volna. A döntés oka pedig nem más volt, mint hogy körülbelül olyan érzés az életem, mióta elkezdtem dolgozni, mintha valaki feltett volna egy kibaszott körhintára, ami pörög, pörög, pörög, és ha kicsit le is tudok róla szállni, semmit nem tudok csinálni érdemben, mert akkor is szédülök. 

Nem írtam blogot, nem nyugodtam meg, nem tudtam egyedül lenni, nem volt mellesleg senki, akin remekül szenvedhettem volna és nem is volt rá időm.Aztán megtörtént ez a dolog és attól tartok, hogy mivel nem voltam igazán ébren ahhoz, hogy feldolgozzam, átgondoljam, kibeszéljem, így valahogy úgy sebzett meg, hogy igazán nem is vettem észre és így csak újra és újra megijedek, mikor megtalálok egy-egy sebet magamon. És ijesztő és rossz kimondani, de valamennyire ez most elvette tőlem a legjobb barátnőmet és mindent megváltoztatott. Újra kell tanulni bízni Istenben, újra fel kell építeni egy csomó mindent. Mert nem volt erről szó, hogy 30 évesen meghalhat valaki. Nem volt erről szó. 

És közben még mindig érzem ezt a forgást. Szeretem a munkahelyem, de valahogyan nagyon magasan van ott a léc és nem tudok megelégedni magammal egy pillanatra sem. 

Szóval eldöntöttem, hogy szabadságot veszek ki az egész pörgésből és most nem mások érdekeit nézem, hanem a sajátomat, és itthon maradok egy hétre. És aztán úgy folytattam, hogy kimentem a kertbe, letettem a legnagyobb zöld plédemet (akkor még nem tudtam, hogy egy adag kutyaszarba) és lefeküdtem a legnagyobb zöld plédemre és nagyjából az egész nap azzal telt, hogy vagy a földön feküdtem a kutyával, vagy játszottam a kutyával, vagy nevettem rajta, hogy a kutya ki akar lökni a hintaágyból, hogy végre eldobjam neki a labdát. És mezítláb voltam és koszos lett a lábam és aztán mindenem kutyanyálas lett és aztán meg még szőrös is, mikor megfésültem a bundáját és annyira nem érdekelt, hogy elmondani nem tudom. Sőt. Annyira örültem neki, hogy elmondani nem tudom. 

"Igazából a megvilágosodást nem elérni, hanem megengedni kell. Hiszen már bennünk van, legfeljebb elfelejtettük. Benne ragadtunk a múlt valamely sérülésében, amikor mások reakciójától tettük függővé saját magunk szerethetőségét."

Próbálom érteni, csak egy kicsit nehéz, azt az egyszerűséget, amivel most árad az életem. Úgy van-e, hogy a szerencsésebbek tudnak szerencsétleneket felemelni, úgy van-e, hogy győzni fog a jó, úgy van-e, hogy báránybőrbe bújtak a farkasok? 

Régóta keresem a megértést, de nem igazán találom, bár azt mondják nehéz, de hiába veszek észre mindent, hiába nem veszek észre semmit, a csapdában ülök, amit gonosz pókok fontak, akiknek én adtam felhatalmazást.

Hiányzol, de soha nem ismertelek, olyan ez inkább, mint álarcot adni egymásra és megvárni, mikor lóg ki, mikor esik le, mikor látszik át, hogy nem érsz utol, nem vársz meg és nem férek el az öledbe és a kezem nem illik a tiédbe. 

Féltelek de féltem magam is és már nem emlékszem, hol vagy és nem emlékszem, hol vagyok. 

Annyira akartam kapaszkodni beléd, belém, akartam, és aztán próbáltam nem akarni és már elaludt a várakozás és mégis felbukkan néha, mikor az éjszaka árnyai közül előtörnek a rémek. 

Ne érts félre, barátaim a farkasok és nem tudom megérti-e majd bárki azt, hogy én ebből a szempontból kicsit más vagyok, hogy értem azokat is, akiket senki nem ért, hogy hallom a hangjukat és hogy nem azért bíznak meg bennem, mert ilyen vagy olyan vagyok, hanem mert régen értem, hogy én ők vagyok és minden mindenben, minden mindennel testvér.

-Nincs kedvem beszélgetni...

-Akkor menj aludni. :)

-Azzal a sráccal.

-Ja, azt hittem, velem.

-Hát, akkor nem vagy valami sértődékeny.

-Miért sértődnék meg, mikor tudom, hogy kedvelsz egyébként?

Azt hiszem megint közeledünk egy zárás felé, illetve már meg is történt. Nem vettem észre igazán, de sajnos vagy nem sajnos az utóbbi talán egy évben felnőttem. Talán a munka, talán a harcok, amiket végül feladtam.

Ha visszanézek, akkor már nem akarom vadul, hogy mindenki jó legyen és megvannak az első "ellenségeim" is, akikre merek végre dühös lenni. Nem igazán érdekelnek egyébként, leginkább mert azt is értem már, hogy a dolgok sosem ellenem irányulnak, az emberek általában önmagukat akarják másokban bántani. Gondolj csak vissza: akartál-e rosszat valaha valakinek, mikor te jól voltál és boldog?

Kipukkadt tehát az egyik buborék, de persze ettől nem leszek tökéletes. 

Arra is rájöttem, hogy az isteni rendet bizonyos szempontból nem lehet ésszel megérteni, és főleg, hogy Isten egyáltalán nem hagyott el vagy felejtett el engem. egészen nevetséges is volt ez a feltételezés, mikor minden áldott nap a tenyerén vagyok és a tenyerén vagyunk mind. Érzem őt és éreztem mindig és mikor most visszanézek azokra a percekre mikor sírtam...nem voltak azok olyan nagy bajok.

Viszont nem kell magamra dühösnek lennem ezért, mert az út részei voltak és valamilyen szinten nem tudtam máshogy cselekedni és ami még szintén a "védelmemre" írható, az az igazság, hogy nem vagyok hibás azért sem, mert annyira kerestem a megoldást és annyira szenvedtem az "egyedülléttől". most csak remélni tudom, hogy eljutok végre oda, ahova annyira régen vágyom és hogy ez már nem lesz sokára, de őszintén szólva egyrészt én voltam az, aki nemet mondott a tökéletlenségre és megértem néha, és nagyon hálás vagyok azokért a pillanatokért mikor megértem, hogy vannak dolgok, vannak emberek, vannak dalok és pillanatok, amik egyszerűen tökéletesek. nem kell rájuk húzni semmit, nem kell őket megszokni vagy valamit beléjük magyarázni, mert csak érzed, hogy jók, hogy teljesen jók. Ha nagyon őszintén belegondolok, mindig éreztem a veszélyt és annak hiányát is és teljesen jó, hogy ott, ahol éreztem-és milyen szépe ez-azok, akik bánthattak volna, visszahúzódtak.

Az én dühös, vérszomjas farkasaim megismertek és visszatartották magukat attól, hogy bántsanak, talán mert olyan makacsul akartam hinni bennük. És vágytam rájuk, ők meg megtették a legtöbbet amit tehettek és elhagytak. És elmentek azok is, akik nem voltak veszélyesek, de nem hozzám tartoztak, vagy elküldtem őket én. Az élet talán rövid, talán hosszú, ez bizonyosan perspektíva vagy vallás kérdése, de azt hiszem azok felé a pillanatok felé haladunk újra és újra és újra, mikor kirontunk az utcára dühösen és csalódottan és szinte arcon vág az a pár virágzó szilvafa, a bugyirózsaszín színeivel, amivel az életet hirdeti, meg hogy csodaszép.

Azt hiszem abban is van valami, hogy a menny és a pokol itt van lent köztünk és parttalan az a vita, hogy az élet szar vagy pedig jó, mert az a helyzet, hogy az élet olyan, amilyenné mi tesszük magunknak és a környezetünknek. 

Néha nem győzöm csodálni a szilvafákat, vagy azt a csöpp kicsi macskát összetekeredve a kanapémon, meg azt a sok véletlent, ami által ő éppen hozzánk szaladt oda a benzinkúton, hogy hazahoztuk, hogy mikor a kisasszony elment, ő megtanult felmászni a tetőre és majdnem úgy vigyázza ma már az álmaim, mert talán elért az égbe a sóhaj, hogy én csak egy cicával a lábamon tudok igazán jól aludni. Hálás vagyok a munkámért, hálás vagyok a családom minden egyes áldott és fantasztikus tagjáért és ha az út amin járok azt jelenti, hogy egyre több mindent értek és ez közelebb visz ahhoz, hogy majd egyre több embernek tudjak segíteni, akkor hálás vagyok az út buktatóiért is.

Nem kérek mást, csak erőt, derűt, tiszta látást és azt, hogy maradhassak, maradhassunk azon a tenyéren. Sajnos úgy tűnik egyetlen ember nem tudja megváltoztatni a világot, mindannyian csak kis lámpák lehetünk, van akinek a fénye egészen messzire is elér és van, aki csak a hozzá legközelebb állók életét tudja megvilágítani, de a kis fénypontok egyre több helyen kapcsolódhatnak össze. Szeretnék olyan lámpa, gyertya, mécses lenni, akinek a fénye nagyon messzire elér, és szeretnék tiszta fény lenni. Olyan ember, aki nem azért ad, hogy szeressék és nem azért ad, mert magának nem tud adni. Olyan ember, aki hisz a saját erejében, hisz a jóban és magabiztosan, nyugodtan teszi a dolgát miközben újra és újra meg tud állni a fák alatt.

A megoldást pedig ha ez a szó egyáltalán létezik azt hiszem, nem feltétlenül kell tovább keresnem, hiszem nem a legjobb nőnek, vagy a mai kor képéhez való legjobb nőnek kell lennem, egyszerűen elég a legjobb Annának lenni, aki kihozza magából a maximumot, nem azért, hogy megérdemeljen bármit, hanem mert az teszi boldoggá ha teljes lehet és így tud a legtöbbet adni. eközben pedig elfogadja végre, hogy mások érzelmeiért és tetteiért egy bizonyos ponton túl egyszerűen nem tartozik felelősséggel.

Törekedtem arra is, hogy ne legyek olyan ember aki másokra, de leginkább egy párra szorul, miközben szinte sírva könyörögtem érte. Most úgy tűnik, felesleges megpróbálni egyedülállónak lenni, az ember társas lény és két ember alkot egy egészet, erre vagyunk teremtve nincs mese és semmi szégyellni való nincs ebben. De lehet önmagában is megálló félnek lenni, aki rendben van egyedül is és aki készen áll arra, hogy tudjon szeretni és tudják szeretni.

A mostani srácra már most dühösek egy páran, pedig az az igazság, hogy bár fogalmam sincs, vele éppen meddig fog még tartani a közös utunk, de éppen arra tanít engem, hogyan hogyan kell biztonságosan kötődni valakihez és éppen amiért őt nem akarom görcsösen, sőt az sem biztos, hogy "akarom" ezért meg tudom tenni, hogy eltávolodok és újraközeledek és közben nem félek. 

-Nézd, az biztos, hogy van benned valami fék, mindannyian látjuk. Rá kéne jönni, mi az.

-De én régóta tudom, mi az.

-Tényleg? Hát akkor semmi baj. És mégis mi az?

-Sosem akartam senki mást, csak őt. mármint őszintén, sosem akartam igazából. Mindig csak ő hiányzott.

-És meg fogod ismerni?

-Persze.

Nekem vannak olyan barátaim, akikkel kapcsolatban nem tudnám megmagyarázni hogy a fenében maradtunk egymás életeinek a része és tértünk vissza egymáshoz újra és újra, de egészen egyszerűen tudom, hogy egymáshoz tartozunk és kész. Helyük van itt és ha nem lennének, senki más nem pótolhatná a helyüket. Nem tudom most sem, igazam volt-e de kérdezz meg bárkit, aki szerelmes, hogy az ember, akit szeret, tökéletes-e a számára? Változtatna-e rajta valamit? Ha visszanéz, látja-e azt, ahogy minden út ahhoz az emberhez vezette? És egyáltalán, kérdezd meg a nagyon boldog embereket, ha visszanéznek, mit látnak? Az életükkel, a munkájukkal, a kedvenc kutyájukkal és a legjobb barátaikkal kapcsolatban?

Azt gondolom egy kirakóst, melynek összeálltak a darabjai. Úgy érzem, az utóbbi időben egy lépéssel közelebb léptem a sajátomhoz, mint ahogy az ember mindig úton van, de kicsit olyan ez, mint araszolni egy dugóban: néha meglódul a sor. 

Szóval nem kell adni abból, ami nincs. Nem kell azért adni, hogy kapj. Illetve igen, de csak mert így működik. A nagy egészet érdemes nézni, kivéve mikor annak az egy sziromnak örülsz, amit behozott a cica az ablakon.

Meg igazából ezt a cselekvés-mentes lelki harcot is abba lehet már hagyni, mert kicsit olyan, hogy belül pörög a motor ezerrel, mikor az autó nem halad, nekünk meg rossz, mert fáradunk. Hihetetlen érdekes volt az elmúlt 26 évben mindent saját magamhoz képest megpróbálni megérteni, mindent megpróbálni befolyásolni és megpróbálni rávenni a világmindenséget, hogy a kedvemért legyen pontosan olyan, amilyennek szeretném, az a helyzet, hogy ez nem pontosan így működik, hanem máshogy.

Szóval csak egy újabb álommás, egy lépéssel közelebb talán. 

-Teljesen kiborultam.

-Miért?

-Mert úgy éreztem, kirúgtam magam alatt a talajt azzal az emberrel, aki biztonságos hátteret jelentett.

-Szakítottál a pszichológusoddal...de mégis, vagyunk azért még körülötted páran, akikre számíthatsz.

-Igen, tudom...de tudod...na mindegy, de nem akartam elhinni, beszéltem a Csibével, húztam az időt az Astorián, és ha nem húzom, akkor nem pont arra a metróra szállok, ahol azonnal jött felém a Nonó és annyira jó volt, hogy ott volt és annyira szükségem volt rá. És ha nem jön, azt is elfelejtem, hogy találkozunk hárman, pedig annyira kellett. Mintha Isten így rendezte volna.

-Hát igen, Istenről meg még nem is szóltunk, aki miatt nem vagy egyedül sosem.

-Tényleg...Istent el is felejtettem.

-Hát...ő nem felejtett el téged. 

Mikor fogom megbocsájtani magamnak minden percét annak, mikor olyat csináltam, aminek sejtettem, hogy nincs értelme és mikor megengedtem, hogy bántsanak? 

Neked mikor fogom megbocsájtani, hogy kihasználtál?

Magamnak mikor fogom megbocsájtani, hogy ennyire naiv voltam, miközben pontosan tudtam, hogy mi történik?

Mikor leszek annyira erős, hogy kibírjam ezeket az éjszakákat gond nélkül. Meg ezeket a szakirodalmakat. 

Meg téged, hogy vége és el sem kezdődött, hogy egy fasz vagy.

Mikor adom fel végre.

Szeretek játszani, nem akarom elfogadni, hogy vesztettem. Kitartó vagyok abban, amiben nem kéne annak lennem. 

Nem is te érdekelsz, rólam szól ez az egész, meg hogy olyan vagy, aki mellett egyszerre féltem és voltam biztonságban, meg hogy veled minden könnyebb, mert elég lett volna inni és az életet hibáztatni. Áldozat lehettem volna örökké. Sajnálhattak meg lehülyézhettek volna.

Talán még el is értem volna a célom és akkor dobtalak volna.

Nem vagyok kegyetlen, te is tudod, de egyszer lehetek én is őszinte, ha mással nem, magammal.

Bolondulós, belebolondulós ez az egész szar amivel egy ideje nem akarok foglalkozni. Nem akarom, hogy túl közel állj hozzám a lépcsőn, nem akarom, hogy arra gondolj, amire én nem gondoltam soha.

Nem akarom, hogy a vágyaim jobban irányítsanak mint az eszem és ha bűn leszel legalább legyél ennél tökéletesebb, legalább legyen jó, legalább érdemeld meg. Legalább én számítsak, ne ez a mesterkélt szarság, amivel megpróbáltam túl jó lenni, hogy függj, hogy tőlem függj.

Igaz volt, hogy a francba ne lett volna az, és mégis egy játék. Belehalok minden sarkon, mindenkiért, azóta tudom, hogy nem te vagy a fontos, csak a belehalás.

Most már értem, hogy kicserélhető mindenki és nem voltatok fontosak. Nem mind. A mai napig becsülöm azt a kettőt, akiken talán a legkevésbé gondolkozom, mert te martál belém a legmélyebben.

Nem akarsz baszni, azt mondod. Irigyellek a magányodért, semmit nem tehetek. Azt mondtad vége, egy pillanatra elfelejtettem, de most már tudom, hogy soha többet nem fogom. 

A hátamon van ez a szarság, ami nem az enyém és mégis cipelem de van egy pont, amin tovább nem megy és nem is kell vinnem. De nem kell sajnálnod érte és nem kell megvigasztalnod és nem kell semmit érezned irántam soha többet, érezz közönyt, nem fogom többet a tükrötökben látni magam.

Elég lesz a saját tükröm.

Bolondnak nézik azokat, akik megmondják és nem gondolnak semmit azokról, akik csak úgy továbbállnak. Nem gondoltam még át, melyik leszek de többet nem akarom, hogy rám legyen hatással, amit csinálsz. Másokért majd elmondom, hogy miben vagy retek, aztán otthagylak és nem rám lesz befolyással mikor nem érted és nem tanulsz belőle.

Béke meg csend. Csended. Nincsen semmi semmi baj. Nem történt még meg, amire vártam, ha el is játszottam sokszor.

Továbbmenni. Továbbmenni nem sajnálkozni, téged sem sajnálni, főleg magamat nem.

Nem hittem el soha, hogy rövid az élet és még boldognak lenni sem mindig olyan jó, mint szomorúnak, hiszem tudom, hogy élek, és mindig mindig tudom, hogy élsz, én pedig még képes vagyok érezni. 

Addig jó. Addig nem kell más. Én. Én kellenék még. Én nélkül. 

De igazából csak elegem van, és ha nem tudok ott tenni semmit, ahol kellene, teszek ott, ahol nem tudok.

Félek egyedül, rettegtem egyedül, de mi van, ha itt az idő, ha egyedül kell lenni?

Nem hibázhatok azt mondtad, dehogynem.

Semmi érzelem nem volt abban az éjszakában, csak elvettem azt amit akartam. Valakitől, akit nem ismertem. Szép volt ez így is. Szoktatom őket hozzá, milyen vagyok valójában, noha nem kell leokézniuk. Szoktatom, elmondom, de minek. Az enyém. Én. Neked elég tudni.

Vége, azt mondtad. El sem kezdődött. 

Minden tökjó, minden színes, a Duna még mindig koszos, de már nem nekem kell mindenkit megfognom, mielőtt leesik. Amerre járok, néha mégis találkozom veled, és van, hogy elfogadlak és beleomlok a karokba, amikre igazán nem vágyom. Szeretnél, szeretnéd, ha szeretnének, én meg azt hazudom, hogy kellesz és egy parányi orgazmusra ez elég a bokorban, ne félj, nem mondom el senkinek. 

Nem félsz, csak én félek, te már messze vagy, de tudom, hogy gondolsz rám és tudom, hogy én soha többet nem gondolok rád. Ezt hazudtam annak a srácnak is, akire aközben gondoltam, miközben te csókoltál, akinek az emléke leúszott valahogyan a folyón és mégis fáj még a budai utcákon, mikor kopog a lábam a macskaköveken.

Hívtál a lakásodba és írogattok folyton, én meg igyekszem finoman kibújni minden kötél alól, nem akarok bántani senkit, de öt éve csak arra vágyom, hogy ne egyedül kelljen elaludnom és miközben veled alszom, ne gondoljak arra, hogy nem te vagy az, akinek itt kéne lennie.

Az összes szívást és szomorúságot megérte az az egyetlen pillanat, amikor abban a romkocsmában a félhomályban megöleltük egymást és életemben először megéreztem, milyen az, amikor a csók több mint a vágy.

Azt mondtam nem vagyok szerelmes, a barátnőim is azt mondták, hogy nem vagyok szerelmes, de ha felbukkannál mégsem akarnék senki mással lenni. Sokat beszélgettem és most már sokat csókolóztam és béna vagyok és eddig csak botladoztam, de soha senki nem értett úgy, ahogyan te értettél.

Azt mondtam, jobban hasonlítunk, mint gondoltam, te azt válaszoltad, már régen tudod.

Nem lettünk volna boldogok, én magamnak akartalak volna, te menekültél volna, aztán bántottál volna, aztán mindketten sírtunk volna ahogyan így is sokszor, egymás miatt, meg az igazságtalan világ miatt, hogy szeretnél engem szeretni, de nem megy neked és hogy félsz, hogy nem megy majd senki mást.

Az nem derült ki soha, hogy én tudtalak-e volna, mert a varázslat rólam akkor száll el mindig, mikor a másikban megszületik. 

Veled úgy érzem mégis, szerettem volna mindent, miközben olyan voltál, mint egy drog, amitől szomorú lettem és mégis még többet akartam.

Most meg már úgy látom, hogy ennek így kellett lennie, akartam valamit, amikor igazán bátor vagyok és igazán buta és a végén igazán fáj. Erre a szerepre tökéletes vagy. 

De ha jobban belegondolok Te vagy az a fiú, aki megtestesít mindent, ami bennem rossz. Rezonáltam rád, jobban mint másra, hiszen az a sötét részünk annyira hasonlít. 

De van valahol egy fiú, aki olyan, mint ami bennem jó-ő majd azt az oldalamat erősíti fel és akkor boldog leszek.

Furcsa nem, hogy a szomorúságot is lehet élvezni? Persze, hiszen az is tele volt vággyal és szeretettel. 

Vége. Néha visszanézek, talán most utoljára.

While the cynical souls of the world may see your bright optimism as a youthful naivete, you have come to understand that it is the hope of a better tomorrow that burns within you. You are passionate and idealistic. You understand that there is so much potential surrounding us, and we have only to tap into it in order to achieve great things. When others are burdened by the troubles of every day life, you transcend them and consider the beauty that the future brings. Your bright disposition infects everyone around you, as they too learn how to dream. As long as hope is alive within you, you will always be the very best that you can be!

Néha elképzelem, mi lenne, ha már bent laknék a városban. Lemennék-e futni este, mint ahogyan Ausztriában? Lemennék-e találkozni random az ismeretlen fiúval éjjel, mint ahogyan Ausztriában, ha nem kéne senkinek elszámolnom vele? 

Hogyan alakult volna minden azokkal a fiúkkal? Hogyan alakulna az alakommal?

Szeretek itthon lakni és nem tűnik anyagilag jó döntésnek a költözés. De az az igazság, hogy valamennyire mégis ez lenne a szabadság. Kezdem komolyan gondolni.

Ez jó, nem?

Mostanában ilyenkor egyszercsak úgy alakulnak a dolgok, hogy jó legyen. :) 

Amúgy meg hazudtam, kb minden nap eszembe jutottál, nem csak kétszer. De minek mondjam meg, mikor úgyis mindegy. Pont attól nem voltam elég jó, hogy nem voltam elérhetetlen. De mondjuk ez szerencsére nem az én hibám, noha a tiéd sem. Vannak emberek, akiknek mindig az kell, akit nem lehet. És ijesztő, akit lehet.

Megértem, mert én is ilyen ember vagyok. Te pont a nemlehet voltál nekem, én neked pont a lehet. 

Még mindig boldog vagyok. Meg persze kicsit fáradt. Fent, lent. Van egy jópofa kötött sapkám. Nem tudom, miért szerettelek meg ennyire. Ma jógáztam, de a ruha még nem száraz.

Azt hiszem, lefekszem.

Azt mondjátok, hogy a szeretet hiányzik a kapcsolatból.

Nekem is.