Minden tökjó, minden színes, a Duna még mindig koszos, de már nem nekem kell mindenkit megfognom, mielőtt leesik. Amerre járok, néha mégis találkozom veled, és van, hogy elfogadlak és beleomlok a karokba, amikre igazán nem vágyom. Szeretnél, szeretnéd, ha szeretnének, én meg azt hazudom, hogy kellesz és egy parányi orgazmusra ez elég a bokorban, ne félj, nem mondom el senkinek. 

Nem félsz, csak én félek, te már messze vagy, de tudom, hogy gondolsz rám és tudom, hogy én soha többet nem gondolok rád. Ezt hazudtam annak a srácnak is, akire aközben gondoltam, miközben te csókoltál, akinek az emléke leúszott valahogyan a folyón és mégis fáj még a budai utcákon, mikor kopog a lábam a macskaköveken.

Hívtál a lakásodba és írogattok folyton, én meg igyekszem finoman kibújni minden kötél alól, nem akarok bántani senkit, de öt éve csak arra vágyom, hogy ne egyedül kelljen elaludnom és miközben veled alszom, ne gondoljak arra, hogy nem te vagy az, akinek itt kéne lennie.

Az összes szívást és szomorúságot megérte az az egyetlen pillanat, amikor abban a romkocsmában a félhomályban megöleltük egymást és életemben először megéreztem, milyen az, amikor a csók több mint a vágy.

Azt mondtam nem vagyok szerelmes, a barátnőim is azt mondták, hogy nem vagyok szerelmes, de ha felbukkannál mégsem akarnék senki mással lenni. Sokat beszélgettem és most már sokat csókolóztam és béna vagyok és eddig csak botladoztam, de soha senki nem értett úgy, ahogyan te értettél.

Azt mondtam, jobban hasonlítunk, mint gondoltam, te azt válaszoltad, már régen tudod.

Nem lettünk volna boldogok, én magamnak akartalak volna, te menekültél volna, aztán bántottál volna, aztán mindketten sírtunk volna ahogyan így is sokszor, egymás miatt, meg az igazságtalan világ miatt, hogy szeretnél engem szeretni, de nem megy neked és hogy félsz, hogy nem megy majd senki mást.

Az nem derült ki soha, hogy én tudtalak-e volna, mert a varázslat rólam akkor száll el mindig, mikor a másikban megszületik. 

Veled úgy érzem mégis, szerettem volna mindent, miközben olyan voltál, mint egy drog, amitől szomorú lettem és mégis még többet akartam.

Most meg már úgy látom, hogy ennek így kellett lennie, akartam valamit, amikor igazán bátor vagyok és igazán buta és a végén igazán fáj. Erre a szerepre tökéletes vagy. 

De ha jobban belegondolok Te vagy az a fiú, aki megtestesít mindent, ami bennem rossz. Rezonáltam rád, jobban mint másra, hiszen az a sötét részünk annyira hasonlít. 

De van valahol egy fiú, aki olyan, mint ami bennem jó-ő majd azt az oldalamat erősíti fel és akkor boldog leszek.

Furcsa nem, hogy a szomorúságot is lehet élvezni? Persze, hiszen az is tele volt vággyal és szeretettel. 

Vége. Néha visszanézek, talán most utoljára.