Mikor fogom megbocsájtani magamnak minden percét annak, mikor olyat csináltam, aminek sejtettem, hogy nincs értelme és mikor megengedtem, hogy bántsanak? 

Neked mikor fogom megbocsájtani, hogy kihasználtál?

Magamnak mikor fogom megbocsájtani, hogy ennyire naiv voltam, miközben pontosan tudtam, hogy mi történik?

Mikor leszek annyira erős, hogy kibírjam ezeket az éjszakákat gond nélkül. Meg ezeket a szakirodalmakat. 

Meg téged, hogy vége és el sem kezdődött, hogy egy fasz vagy.

Mikor adom fel végre.

Szeretek játszani, nem akarom elfogadni, hogy vesztettem. Kitartó vagyok abban, amiben nem kéne annak lennem. 

Nem is te érdekelsz, rólam szól ez az egész, meg hogy olyan vagy, aki mellett egyszerre féltem és voltam biztonságban, meg hogy veled minden könnyebb, mert elég lett volna inni és az életet hibáztatni. Áldozat lehettem volna örökké. Sajnálhattak meg lehülyézhettek volna.

Talán még el is értem volna a célom és akkor dobtalak volna.

Nem vagyok kegyetlen, te is tudod, de egyszer lehetek én is őszinte, ha mással nem, magammal.

Bolondulós, belebolondulós ez az egész szar amivel egy ideje nem akarok foglalkozni. Nem akarom, hogy túl közel állj hozzám a lépcsőn, nem akarom, hogy arra gondolj, amire én nem gondoltam soha.

Nem akarom, hogy a vágyaim jobban irányítsanak mint az eszem és ha bűn leszel legalább legyél ennél tökéletesebb, legalább legyen jó, legalább érdemeld meg. Legalább én számítsak, ne ez a mesterkélt szarság, amivel megpróbáltam túl jó lenni, hogy függj, hogy tőlem függj.

Igaz volt, hogy a francba ne lett volna az, és mégis egy játék. Belehalok minden sarkon, mindenkiért, azóta tudom, hogy nem te vagy a fontos, csak a belehalás.

Most már értem, hogy kicserélhető mindenki és nem voltatok fontosak. Nem mind. A mai napig becsülöm azt a kettőt, akiken talán a legkevésbé gondolkozom, mert te martál belém a legmélyebben.

Nem akarsz baszni, azt mondod. Irigyellek a magányodért, semmit nem tehetek. Azt mondtad vége, egy pillanatra elfelejtettem, de most már tudom, hogy soha többet nem fogom. 

A hátamon van ez a szarság, ami nem az enyém és mégis cipelem de van egy pont, amin tovább nem megy és nem is kell vinnem. De nem kell sajnálnod érte és nem kell megvigasztalnod és nem kell semmit érezned irántam soha többet, érezz közönyt, nem fogom többet a tükrötökben látni magam.

Elég lesz a saját tükröm.

Bolondnak nézik azokat, akik megmondják és nem gondolnak semmit azokról, akik csak úgy továbbállnak. Nem gondoltam még át, melyik leszek de többet nem akarom, hogy rám legyen hatással, amit csinálsz. Másokért majd elmondom, hogy miben vagy retek, aztán otthagylak és nem rám lesz befolyással mikor nem érted és nem tanulsz belőle.

Béke meg csend. Csended. Nincsen semmi semmi baj. Nem történt még meg, amire vártam, ha el is játszottam sokszor.

Továbbmenni. Továbbmenni nem sajnálkozni, téged sem sajnálni, főleg magamat nem.

Nem hittem el soha, hogy rövid az élet és még boldognak lenni sem mindig olyan jó, mint szomorúnak, hiszem tudom, hogy élek, és mindig mindig tudom, hogy élsz, én pedig még képes vagyok érezni. 

Addig jó. Addig nem kell más. Én. Én kellenék még. Én nélkül. 

De igazából csak elegem van, és ha nem tudok ott tenni semmit, ahol kellene, teszek ott, ahol nem tudok.

Félek egyedül, rettegtem egyedül, de mi van, ha itt az idő, ha egyedül kell lenni?

Nem hibázhatok azt mondtad, dehogynem.

Semmi érzelem nem volt abban az éjszakában, csak elvettem azt amit akartam. Valakitől, akit nem ismertem. Szép volt ez így is. Szoktatom őket hozzá, milyen vagyok valójában, noha nem kell leokézniuk. Szoktatom, elmondom, de minek. Az enyém. Én. Neked elég tudni.

Vége, azt mondtad. El sem kezdődött.