Beszélgetek egy sráccal, aki csoportvezető egy elég menő cégnél és 40-pár ember tartozik alá.

És elkezdtünk az emberi motivációkról, csoporttá alakulásról, managment viselkedéséről, meg ilyesmikről beszélgetni beleértve mindkettőnk tapasztalatait meg azt is, hogy én hogy érzem magam a pozíciómban, hogy lehetnék jobb, stb. 

És az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, hogy nem gondolom, hogy amiről például Andrissal beszélgettünk, az kevésbé lenne egy értékes dolog, de ő most jelenleg sem megérteni, sem támogatni de főleg vélhetően fejleszteni nem tudna ebben a jelenlegi élethelyzetemben. 

És persze biztosan én is találkoztam olyan srácokkal, akik akkor sokkal előbb tartottak az életben és nem volt nekik elég az én kis egyetemista világképem. 

De az mindenképpen nagyszerű és egyébként új, hogy emberekkel lehet még olyan dolgokról beszélgetni, amik megmozgatnak és elgondolkoztatnak, valamint fejlesztenek. 

És hogy ez felkerülhet a célok közé, hogy szeretném, ha a srác ilyen lenne ebből a szempontból. 

már nem a happn-re vagy rákattanva, hanem a Pokemon Go-ra?

És akkor most....lesz pokémonod, de nem lesz pasid?" 

még le is írtam, mennyire tökéletes volt és mégis mennyire nem jött be valahogy.

Aztán elgondolkoztam rajta, hogy lehet, hogy csak nem voltam a megfelelő lelkiállapotban és mikor újra lett volna lehetőség találkozni vele. 

Akkor már mással randizott.

De egyébként, azt is lehetne, hogy most már olyanokkal is randizzak, akiknek az arcához nem kell szoktatnom a szemem, hanem tényleg tetszenek. 

Lehet, ez jó ötlet. 

Tegnap volt az első alkalom, amikor valaki egy tökéletesen nem adekvát platformon (társkereső app) és szituációban (a szabadságomon fekszem a függőágyban a kutyával az ölemben és élvezem az életet) megpróbálta rám önteni a lelki bajait és pszichológusként használni engem, én pedig megtiszteltem magam azzal, hogy azt mondtam neki, hogy jövő héten, 4000/óráért meghallgatom és segítek neki, de most szabadságon vagyok és egyébként sem ezek a megfelelő keretek egy ilyen beszélgetéshez.

Ő pedig azt mondta, rendben. 

Aztán persze meglátjuk, tényleg lesz-e belőle találkozó, de ebben most nem is ez volt a lényeg, hanem hogy már évek óta mondogatom, hogy ha meglesz a diplomám, el fog jönni ez a nap, mikor ez lesz a válaszom (magasabb számmal, de kezdetnek jó ez így) és erre 4 nappal a diplomám átvétele előtt kimondhattam. 

És jó volt. Mert egyébként még mindig nem hiszem el, hogy pszichológus vagyok. :) 

Pedig de. 

és építésvezetőként dolgozott. Most, hogy itt lakik nálunk egy hétig a papával-és velem-és a kutyákkal-és a macskával-és még a halakkal-és fáj a lába a műtét miatt-sokat nevetünk rajta, hogy ki tervezte ezt a házat ilyen sok-lépcsősre és milyen marhaság ez. 

Meg azt is megint elmesélte, ami jó volt, mert már elfelejtettem, hogy a nappaliba 3 lépcsőfok vezet le immáron 23 éve, mióta itt lakunk. Ezt a három lépcsőtfokot fa-maradékból a mama kérésére dobta össze az egyik munkás a ház építésének idején, hogy mikor ő itt mászkál, ne kelljen akkorát lépnie a nappali és a közlekedő között. 

A sebtiben összedobott lépcső aztán talán mert elfogyott a pénz, talán mert megszokták nem került kicserélésre akkor sem, mikor a ház elkészült és azóta sem. Eszembe sem jutott, de szeretjük azt a lépcsőt, tudjuk, hova kell rajta lépni, ha valaki alszik, és hova, amikor nem. Alá bújt az összes cicánk, mert remek búvóhely, de jellemző, hogy a Pamacs volt, aki innen támadt rá az elhaladó bokákra.

Meg hát persze az a lépcső, ott a ház közepén, kicsit nyikorogva, de stabilan, biztosan, idősen, sebtiben, biztonságosan-a mama. 

Feküdtünk a kocsiban, nem volt nálad gumi, meg amúgy is csak a negyedik vagy az ötödik randi volt, noha már az első előtt is két hétig folyamatosan beszélgettünk. 

Azt mondtad, neked minden randidból kapcsolat lett és valahogy el is hittem, mert noha bizonyos tulajdonságaidban nem voltál... "elég" másokban neked sokkal több volt, mint a legtöbb srácnak. És most nem csak arra gondolok. Na abból is sokkal több. :D 

Feküdtünk a kocsiban a tóparton, kérted, hogy kicsit nyugodjunk meg, mert már fáj a visszafojtott vágy és én meg csak mulattam magamban, ahogy mindig, amikor neked megnyugodni kellett, hogy milyen jól mennek köztünk a dolgok és hogy mennyire élvezem.

-Akkor mi most együtt vagyunk?- nem akartam semmit siettetni, csak őszinte voltam, mint mindig, kibukott a kérdés-és érdekelt, mit válaszolsz. 

-Hát...nem vagyunk külön.-mondtad és egymásra nevettünk és aztán minden olyan lett, mint valami fura labirintus, ahol mindig egymás kezét fogtuk és mégsem tudtuk soha, hol van a másik, aztán mikor te azt hitted, megtaláltál, én elvesztettem, amit irántad éreztem. 

Hazajönnél és megmasszíroználak, nem csak azért, mert vágyom rá, hogy hozzád érhessek, hanem mert szeretem hallgatni, ahogyan jó neked az, hogy jó vagyok, ebben mondjuk piszok jó és szeretem, ha neked is jó, sőt, valójában azt szeretem a legjobban, mikor neked jó, annál már csak az a jobb, mikor kettőnknek jó.

De persze nem így kezdődik, hanem hogy én állok valahol és nem emlékszem, hogy várom-e, hogy utánam gyere, vagy csak magadtól sétálsz oda, de mikor odaérsz, én örülök és beszélgetni kezdünk és mondod én meg értelek és mondom, te meg meglepődsz, hogy én tényleg így gondolom és mondod és az engem érdekel és kérdezel én meg kifejtem, te pedig még többet kérdezel, aztán elmeséled és én elgondolkozom és az első beszélgetés, az még olyan, hogy csak nem is gondolkozunk, csak lubickolunk a beszélgetésben és szeretnénk mindent elmesélni és mindent meghallgatni, mert már annyi minden történt mindkettőnkkel mire megismertelek. 

Aztán majd az lesz benned az egyik kedvencem, hogy elérünk a határokig, mikor gondolkozni kell és akkor olyat kérdezel, amire nem gondoltam, hogy de hogyan lett a lélek és akkor majd én sem tudom, meg te sem tudod, de megpróbáljuk kitalálni és én is kicsit jobban értem és te is kicsit jobban érted, de közben majd csodálkozunk, hogy a másik is úgy és ő is mennyire és milyen jól és élvezzük, ahogy eljönnek a határok. 

De aztán még az elején azon is csodálkozom persze, hogy hogy tud valaki ennyire kedvesen nézni, meg hogy van a szemében ennyi sok értelem és mosoly és hogy mennyire tisztellek.

De az már csak egyre jobb lesz később, mert egyre többet tudok meg rólad és egyre jobban tisztellek és egyre jobban szeretlek. 

Persze vannak azok a pillanatok, amiknek el kell jönni, amikor bizonyosságá válik, hogy tényleg te vagy az, de egy idő után már meg sem igazán lepődünk, hogy mennyire összeillünk, hogy a kezem illik a tiédbe, hogy ott van a füled mögött a nyakadon az illat amit olyan régen kerek és ahol a második legjobban szeretlek megcsókolni. 

Aztán mögém sétálsz miközben a tavat nézem és megölelsz hátulról és annál nagyobb biztonság mint amikor te jössz mellettem csendben még soha nem voltam és nem fogom majd érteni, hogy hogyan mehettem utcákon nélküled eddig és hogyan aludtam eddig anélkül, hogy a mellkasod illatát éreztem és hogy mi volt ez a nagyon hosszú rémálom, aminek a végére már attól féltem, hogy teljesen elfelejtelek. 

Aztán anya majd úgy néz rám, olyan tiszta kicsit huncut mosollyal, amikor arra gondol, hogy mennyire szép vagyok, mert a nők állítólag a szerelemtől kivirulnak, de rajtam anya mindig a leheletét is észreveszi de én is fogom érezni hogy most jó, hogy megint jó, hogy olyan jó, hogy még sosem volt ilyen jó. 

Kiderül majd, hogy benned is van némi hajlandóság a meggondolatlanságra, meg hogy szeretnél nekem megmutatni helyeket és én is szeretnék neked mindent megmutatni, mert ha te is nézed, én is máshogy látom. Aztán fájni fog a lábam a cipőben és leveszem és te is leveszed és hajnal lesz, olyan harmatos hajnal és fogod a kezem aztán meg nem is, csak úgy megyünk a fűben és nem kérdezzük meg, hova.

Aztán meg én leszek a biztonság és engem fogsz felhívni, amikor valami bánt, meg mikor ideges vagy és akkor majd meghallgatlak és a hangom olyan lesz, amitől rögtön megnyugszol, aztán majd nevetek, kicsit kinevetlek, vagy a helyzetet,  és azt mondod, hogy mennyire édes vagyok és hogy most már jobb. Aztán majd én hívlak fel, mikor ideges leszek és olyan okosakat fogsz mondani, amiktől rögtön megértem, amit addig nem értettem, és én is megnyugszom és érezni fogom, hogy velem vagy és nem kell egyedül kitalálnom és hogy mikor este hazaérek megölelsz és minden rendben lesz.

Aztán majd várlak a kedvenc vacsoráddal, sajnos akkor is mezítláb leszek, de te majd nem bánod ezt a sok mezítlábaskodást, de imádni fogod ahogy a kutyáddal imádjuk egymást és hogy mindketten kedvesek vagyunk a pincérekkel, hogy mindketten jól kijövünk a másik barátaival és hogy bármikor kerülünk össze és bármilyen sokáig tart az út a tengerhez, beszélgetni, de egymás mellett ülni is csak jó. És akkor fog felkelni a nap és akkor majd leparkolunk és megnézzük együtt. És szerelmes leszel a Balatonba és szerelmes leszek a Balatonba és neked nem kell lovagolnod, de elbűvöl majd a kishúgom és még apával is megtalálod a hangot, pedig az még senkinek nem sikerült.

Aztán az én-ből mi lesz én pedig megígérem majd, hogy mindig odafigyelek de nem félsz és kivételesen én sem ijedek meg mert annyira egyértelmű, hogy szeretnénk még többet abból a közös dologból, ami a mi életünk. 

Aztán eljön a nap, amikor megint meglátok valami gyönyörűt és egyedül leszek a tóparton, mondjuk a csónakban, vagy kievezek azon a szörfdeszkán, amin mindig, vagy csak elalszom a hatalmas fa alatt, vagy pont úgy megy majd le a nap a Balaton felett, vagy csak egy őz dugja ki a fejét a búza közül mint múltkor, mikor a vonaton ültem és jöttem hazafelé és aztán egyszercsak ott leszel és majd akkor, amikor először fog úgy lemenni a nap és úgy érzem, hogy ezt veled akarnám megosztani, ha nem ülnél itt mellettem, akkor fogok rájönni, hogy tényleg te vagy az. 

ezzel a fiúval, akit olyan nagyon szeretek, és nyuszifülnek hív csak éppen tökéletesen semmi mást nem érzünk egymás iránt, mint tiszteletet, meg szeretetet.

Aztán ott van az a teljesen őrült, akinek muszáj a barátnője mellett is felbukkanni és annyira szexi az az idióta, szemtelen, vidám feje, hogy elképzelem, ahogy ellököm és elfutok és utolér és dühös vagyok, aztán nevetek, hogy hogy lehet ekkora marha, aztán megcsókol, aztán teljesen elvesztem a fejem. De igazából meg nem is igen beszélek vele, mert én annyira tiszteletben bírom tartani a barátnőjét. Hogy annál jobban már csak magamat. Na őt meg semennyire. 

Aztán meg vannak még a múlt-fiúk, de most veszem csak észre, mennyire leperegtek rólam, és nem mondom, hogy Andris nem lehetne még rám hatással, de talán csak ő és talán ő is csak azért, mert ő valahogy olyan furcsán ismerős és furcsán ért. Mármint azt érti, ami nem jó bennem és érti azt is, ami jó, de az mondjuk pont nem érdekli. 

Andris a legrosszabb oldalam ezt már mondtam, de nem igazán tudom, milyen a legjobb.

Annyian mondták, hogy én különleges vagyok, de ha a különleges emberek magányosak, hát nem akarok különleges lenni. Nem mintha sok mindent éreznék mostanában, be kell vallanom, egészen futószalagon kezdtek futni az érdektelen fiúk, akik hol akarnak valamit nagyon, hol simán eltűnnek és nekem mind a két kezem nyitva és pereg, pereg ki belőle minden és mindenki.

És ha most belegondolok, ez volt a célom egy ideje, hogy tudjak így, nyitott tenyérrel várni, mit mondjak, várakozásaimon felül teljesítek, például várni már nem is várok. 

Nyitott tenyérrel nem várok. De remélek. Na az is valami. 

szeretnék férjhez menni és meghalni is, ezt mondtam nektek és nem tudom, fogtok-e rá emlékezni vajon, vagy fog-e bárkit érdekelni?

és én fogok-e rá akkor is emlékezni, hogy az élet csodaszép? és hogy megy tovább? és hogy sosem tudhatod, mikor jött el az idő, hogy megtörténjen veled a csoda? és hogy nincsen vége? 

https://www.youtube.com/watch?v=fahr069-fzE 

"Van egy ház. A ház te vagy. Vagy én vagyok. A tetőteraszán fekszünk, hanyatt, és felváltva nyúlunk a víz, a málna és egymás után. A nap legyezi leszegett szempilláinkat, te lecsókolod a vállamról a sót, miközben én a hajadat birizgálom. Ébrenálom.
Milyen zene szól?"

Meg még azon gondolkoztam, hogy hány otthonban, hány ágyban, asztalon, stégen és fa alatt hányan álmodnak és mióta közös jövőt neked és nekem? Hány te lebeg a mindenségben és mikor felejtettelek el várni? Mikor szűntek meg a neked írt levelek, mikor felejtettem el álmodozni arról az illatról, ott, a füled mögött meg a szemedről, ami sokkal többet mond nekem mint bárki másnak? Mikor felejtettem el rád gondolni, valahányszor valami igazán gyönyörűt láttam?

Négyen másztunk fel a dombra, éppen a kettő templom közé és már nem is igazán értem, miért csodálkoztam rajta, hogy nem a tengeren és nem azon túl, de itthon tárult elém a valaha látott legszebb látvány? A Balaton-mi más-dombjai mögött már lement a nap, de még az egész ég valami megfoghatatlan, elkaphatatlan, megragadhatatlan narancssárgában ragyogott. Olyan volt a táj, olyan színekkel, olyanok voltunk mind, mind a négyen, olyan gyönyörűek ezekben a színekben, amilyenek nem érdemeltünk meg lenni. Mondhatnám, hogy az élet volt gyönyörű, de nem lenne igaz, mert csak az a pillanat, ahogyan megállt minden és akkor már csak én voltam és akkor rájöttem, hogy az életet ha csak az ilyen percekért éljük, élnünk kell. Kicsit mint abban a haikuban a zeneidő-néha mintha beleshetnénk abba a nagy Isteni rendbe és gyönyörűségbe, ami annyira tökéletes, hogy szinte megbocsájtható, elfeledhető azonnal, ami nem az. 

És akkor ott nem boldog voltam, hanem lenyűgözött és nem mosolyogtam, hanem mosoly voltam és most jövök rá, hogy tegnap elmosolyodtam és olyan furcsa volt, mert nem emlékszem mikor mosolyogtam utoljára boldogan. 

És arra is rájöttem, hogy egy ideje azért vagyok boldogtalan, mert valahol elengedtelek és magamra vettem annak a terhét, hogy nélküled kell leélnem az életem. 

De nem akarom.