"Van egy ház. A ház te vagy. Vagy én vagyok. A tetőteraszán fekszünk, hanyatt, és felváltva nyúlunk a víz, a málna és egymás után. A nap legyezi leszegett szempilláinkat, te lecsókolod a vállamról a sót, miközben én a hajadat birizgálom. Ébrenálom.
Milyen zene szól?"

Meg még azon gondolkoztam, hogy hány otthonban, hány ágyban, asztalon, stégen és fa alatt hányan álmodnak és mióta közös jövőt neked és nekem? Hány te lebeg a mindenségben és mikor felejtettelek el várni? Mikor szűntek meg a neked írt levelek, mikor felejtettem el álmodozni arról az illatról, ott, a füled mögött meg a szemedről, ami sokkal többet mond nekem mint bárki másnak? Mikor felejtettem el rád gondolni, valahányszor valami igazán gyönyörűt láttam?

Négyen másztunk fel a dombra, éppen a kettő templom közé és már nem is igazán értem, miért csodálkoztam rajta, hogy nem a tengeren és nem azon túl, de itthon tárult elém a valaha látott legszebb látvány? A Balaton-mi más-dombjai mögött már lement a nap, de még az egész ég valami megfoghatatlan, elkaphatatlan, megragadhatatlan narancssárgában ragyogott. Olyan volt a táj, olyan színekkel, olyanok voltunk mind, mind a négyen, olyan gyönyörűek ezekben a színekben, amilyenek nem érdemeltünk meg lenni. Mondhatnám, hogy az élet volt gyönyörű, de nem lenne igaz, mert csak az a pillanat, ahogyan megállt minden és akkor már csak én voltam és akkor rájöttem, hogy az életet ha csak az ilyen percekért éljük, élnünk kell. Kicsit mint abban a haikuban a zeneidő-néha mintha beleshetnénk abba a nagy Isteni rendbe és gyönyörűségbe, ami annyira tökéletes, hogy szinte megbocsájtható, elfeledhető azonnal, ami nem az. 

És akkor ott nem boldog voltam, hanem lenyűgözött és nem mosolyogtam, hanem mosoly voltam és most jövök rá, hogy tegnap elmosolyodtam és olyan furcsa volt, mert nem emlékszem mikor mosolyogtam utoljára boldogan. 

És arra is rájöttem, hogy egy ideje azért vagyok boldogtalan, mert valahol elengedtelek és magamra vettem annak a terhét, hogy nélküled kell leélnem az életem. 

De nem akarom.