Fura volt...már az fura volt és szürreális, hogy milyen későn kezdődött az előadás. Kávét ittak, porból, röviden, feketén, a szájában még érezte a kávé ízét, mikor ott toporgott az utcán, éjjel, fél 11-kor és várta, hogy a fiú visszaérjen a parkolásból. A tévében focimeccs villogott, elnyomta valami zene, ő meg nem tudta, hogy érdekli-e a fiút, ahogy elmeséli a napját gyorsan, még indulásig és a fiú észrevette és mindent kikapcsolt, a lányban meg összekeveredett minden, ahogy minden mindig össze is volt, hogy ez most micsoda, hogy ki kinek fontos, hogy túl sokat vár...

A rendező üvölteni kezdett, nem engedett be, székeket osztott, a lánynak pedig nem tetszett, hogy a fiú nem szólt róla, hogy ez a darab ilyen lesz, kortárs, furcsa, egy csúnya, ijesztő sárga egérrel a rendező mellett, a sugárzó fényben, éjszaka, mikor ő arra vágyott, hogy a fiú mellett lehessen a sötétben, a sorokban, biztonságban, elbújva. Biztonság. Ez dübörgött a fülében vér helyett, biztonság és szeretet és szabadság. Ez a három, mintha egy vadlóból és egy macskából gyúrták volna össze és néha nem is csodálta, hogy milyen kevesen tudták megfogni, vagy hogy miért vonzódott olyan értelmetlenül azokhoz a nagyon szabad és vad fiúkhoz.

És dühös volt, és nem is akarta látni a srácot, fiúk a lányoktól külön, kommandírozott a rendező és ő leült a nézőtér másik oldalára, aztán felkuporodott a falra és nem érdekelte, hogy hol van a fiú, hogy keresi a szemével, egyedül hagyta, hát egyedül lesz, az idegen lányok között, akik mégis lányok. Csak legalább a darab ne legyen rossz. De már az sem érdekelte volna. A fiúk nem is érthetik meg ez talán, és néha ő sem értette. De olyan volt, mint a másik kezébe adni magát álarctalanul és annyira élvezte, hogy nem kell végre védekezni és nem kell félni és nem kell játszani és a fiú talán nem is tudta, hogy vele mennyire más, hogy neki mennyire szelíd, hogy másoknak mennyire nem az. 

Aztán elkezdődött az előadás és a befeszült, dühös dacból valahogy lassan mosoly lett, aztán nevetés. Élete egyik legcsodálatosabb élménye volt. A rendező arcán átfutó gyönyörűség, átélés, ahogy a szájával formált minden monológot, ahogy az egész teste felderült minden nagy pillanat előtt. Ahogy a közönség része lett a darabnak, ahogy a színészek, a zene, a fények, a mozgás otthonunkká tette a színházat, barátaikká a színészeket, magukká a darabot. Zseniális rendezés, zseniális forgatókönyv és ott volt amit a lány mindig keresett, ott volt a csoda. Egy gyűjteni való, örökké élő csodapillanat, felrajzolható a kedvenc pillanatok közé és ezt a sráctól kapta ajándékba.

Így is lehet. Élményt adni, együtt csavarogni, együtt merni, nem csak biztonságot, izgalmat is keresni. Nem tudta és ott mocorgott benne valami furcsa kettősség, ahogy az elejétől kezdve, hogy ez a fiú kié, mié, az érzelmek kihez tartoznak, hogy mennyi szabálynak akar vagy tud engedni, hogy magát védi, vagy az érzelmek nem olyanok, de akkor milyenek, hogy ha elengedi magát, úgy lesz-e, mint akkor, mikor annyira egyedül lett hagyva, vagy még csodák várnak, hogy hogyan is és miért és mikor, meg meddig. De ezt a kérdést nem akarta és nem is tette fel egyikük sem talán, és ez volt a bátorság és nem is lehet mindig jövőbe nézni és néha lehet türelmesnek lenni, várni, hogy ha már gomolyognak, akkor mivé lesz végül a kép.

A lány nem tudta és azt hiszem, a fiú sem tudta, csak valami furcsa botorkálás egymás felé, néha kicsit ellökve, néha elbizonytalanodva, aztán egymás mellkasán megpihenve, szomjasan szorítva, idegenek között összekapaszkodva, a múltból nagy bagyukkal, egymást megpróbálva megérteni, aztán vége lett a darabnak és csak álltunk és ő tudta, hogy igen, így lett vége, hogy ki sem mondta senki csak mindenki elszaladt és eltűntek az éjszakában és én ezt nem akarom most befejezni, mert nem tudom, hogyan és nem akarom eldönteni még, mert akkor beleszakad.

tudtad, hogy talán az a tragédia mindenben, hogy sosem tudhatod, mikor lesz vége? sosem tudhatod, mikor lesz vége és nem akarok félni de szeretek mégis félni, ha van ki mellett, aki megvéd. bolond vagy.

álmodtam róluk. Az öreg férfiről, aki azt hitte, a szeretője vagyok. A család sem értette, hogy hogyan vehettem el a nagynénémtől, de én valahogy csak azt gondoltam, hogy jó neki, ha valaki dorombol neki és szereti, de egy napon rácsodálkozott, hogy sosem feküdtünk le. Én próbáltam valamit mondani neki, de nem jutott eszembe semmi, aztán mégis ő oldotta meg: "Még nem jött el az ideje." Én pedig megkönnyebbülten bólintottam, még nem. Nem tudtam elmondani még neki, hogy soha nem is fog, hogy vele nem, hogy nem is tudom, miért voltam vele, hogy nem is voltam, hogy míg távol volt, megismertem valakit. Ő meg azt várta, hogy hozzámegyek és ezért megmondom mindenkinek, hogy az öregemberrel többet nem találkozom, de én nem voltam kész megmondani bárkinek, hogy választottam, mert még nem választottam. Volt valahol egy nagyon kicsi, annyira rusnya kölyökmacska, én csak úgy bújkáltam azzal a kicsi macskával, vittem mindenhova és valahányszor felébredtem az ágyamban, mindig először őt kerestem meg, hogy jól van-e nem esett-e le és minden ébredésnél meglepődtem, hogy míg elaludtam, milyen messze csavargott. Aztán tudtam, hogy elveszítem a furcsán biztos érzést, hogy egyébként én szeretem azt az öregembert, de nem úgy, hogy szeretem azt a fiút, de nem vagyok kész örökre őt választani és elveszítem a rusnya kiscicát, ami a legfontosabb volt nekem, és aki minden álmomban más, de szinte mindig ott van és én meg folyton folyton megmentem, megtalálom, elveszítem, mindig egy kiscicát. 

-Hát bakker...ez bonyolult.

-Nekem mondod???

--------------

-Bazd meg, persze, hogy félek. Te is félsz. 

------------ 

-Nekem ilyen még soha nem volt és nem értem.

-Nekem sem és én sem.

-----------

-Nem lesz baj! Hidd el, nem lesz baj!! Ebből, belőlünk! 

-----------

Elég sokat segítene, ha legalább sejtelmem lenne arról, hogy hogyan lehet ennyire viharos gyorsasággal megszeretni valakit, ahogyan én ezt a fiút megszerettem. Azt sem igazán értem, hogy hogyan lehet valakinek ennyire a lelkét szeretni. Annyira, hogy a mindenét a lelke miatt imádom. Meg hogy hogyan lehet az, hogy miközben érzem, hogy valami nem stimmel, de nem tudok rá odafigyelni, mert közben annyira jó. Meg hogy a jó, az hogyan lett több, mint elég. Hogy a puszta jó hogyan nyert valami olyan értelmet, amiben kevesebb az önmarcangolás mint eddig. Meg hogy hogyan lehet az, hogy amellett, hogy biztos vagyok benne, hogy ő az egyik legcsodálatosabb ember a Földön, hosszú távon mégsem hozzám tartozik. De akkor meg most miért akarom olyan erősen szorítani, amennyire csak bírom. Meg hogy, ha nem vonzódom hozzá, hogyan lehet, hogy tegnap este nem is igen tudtam levenni róla a szemem és hogy senkire nem emlékszem, csak ahogy rám nézett. Meg hogy miért érzem azt, hogy ez egy véges állomás, egy átmenet, de miért van az, hogy mégis olyan jó és úgy jó, ahogy még sosem volt az. Valami váratlan meglepetés, valami egyre mélyülő dolog, egy könyv...egy kibaszott, csodálatos könyv, amit minél többet olvasok, annál jobban szeretek és közben meg tudom, hogy nincs második része. De főleg, hogy miért vitatkozik ez ellen bennem valami annyira. Annyira. Miért kaptuk ezt, miért kaptuk egymást, ha már kaptuk, akkor miért nem teljesen, hogy velem van-e a baj, hogy a csillagok nem állnak-e úgy, ahogy ő mondta, hogy hogyan születhet ennyi szeretet meg és hogy mi történik és hogy mi lesz, mi lesz, mi lesz. Bassza meg, én boldog akarok lenni, de azt akarom, hogy ő is az legyen. Annyira akarom, annyira, annyira, annyira. 

kincsnek hív engem néha. És nem is tudja tán, hogy ez mindig milyen meghökkentő és kedves egyben. És nem is tudja tán, hogy mostanában kevésbé érzem annak magam, mint valaha. 

-De azért téged szeretlek.

-Tudom :))

Néha csak küldenék neked egy like-ot vagy inkább egy szivecskét. Hogy tudd, hogy mennyire szeretlek. Hogy tudd, hogy mennyire örülök neki, hogy élsz valahol a világon. Nem is hogy tudd, csak hogy én kifejezhessem, hogy annyira örülök, hogy megismertelek mert egy szuper, okos, kreatív, kedves, intelligens, jó-ember fiú vagy. Hogy tudd, hogy tisztellek és örülök neki, hogy az, aki te vagy, az kicsit olyan, amilyen én vagyok. Olyan, akitől nagyobb biztonságban van a világ.

Hogy jó bátty vagy és hogy jó barát, és sosem hagytál egyedül és mindig ott voltál, akkor is, mikor hisztizem. 

Hogy csodálatos fiú vagy és kicsit félek, hogy amikor majd eljön a lány, aki nem én leszek, hanem valaki, aki hozzád sokkal jobban illik, akkor majd elveszítelek. És tudom, hogy bármilyen rémesen is hangzik, ha addigra eljön a fiú, akire én várok, már nem is lesz rád szükségem. De akkor is, mindig is szeretni foglak és örülni fogok neki, hogy vagy. 

mikor minden de minden idegesít, és aztán meg úgy érzem, hogy semminek nincsen semmi értelme és nincs is kedvem semmihez és már soha nem is lesz és még dühös is vagyok magamra, mert semmi bajom nincs, de mégis szarul vagyok, tehát akkor csak az élet szar nyilván és amúgy csak illúzió, hogy van, hogy jó és kövérebbnek látom magam és akarom, hogy emberek írjanak nekem de nincs kedvem velük beszélgetni.

Aztán ránézek a menstruációs naptáramra és látom, hogy ma kell megjönnie.

És rájövök, hogy aha. 

masszívan szarul vagyok, de nem szeretnélek azzal áltatni, hogy ez nem tart régen. Voltak benne hullámzások, nem is kicsik igazából, és volt nagyon UP is a helyzet, de most megint beütött a valóság és ezen nem segít az sem, hogy az a teherautó akkor akart átcsúszni a piroson, mikor a mi barátunk elindult a zöldön motorral. És nem segít, hogy nem mentette meg semmi és senki, nem ugrott elé egy angyal, nem védte meg a szeretet, amit mi éreztünk iránta, nem védte meg a szeretet, amit a családja és a gyerekei éreztek iránta.

Évek óta igazságtalan-ez is milyen furcsa-hogy az én legerősebb, legszerencsésebb barátnőmet micsoda események érhetik-és azokat mennyire nem tudja lereagálni-és közben meg talán csak arról van szó, hogy nála is betört a reality. És ha eddig nem, most több tonnával és 80 km/órával vitte el a képet, amit a jövőjéről alkotott.

Azt hiszem, most nem tudom, hogyan hihetnék egyszerre abban, hogy mennyire a saját életünk a kezünkben van és hogy megéri küzdeni, meg abban, hogy néha meg igazán balul sül el, de azért a nagy tervbe ez beleillik.

Lehet, hogy a csalódás évek óta arról szól, hogy hiába töltöm be a 27-et nemsokára, nem lett saját lakásom, de még tréfás-vicces albérletem sem. Nincsen biztonságos munkám, mert az szeptembertől csak fél állás lesz, de még a tanfolyamokat sem kezdtem, vagy végeztem el, amit elvégeztem.

Emellett több szempontból jobban állok mint terveztem, nagyon sokat haladtam és haladok folyamatosan, de amiket elvártam volna magamtól, nem teljesültek-mert nem tettem meg őket-mert mással voltam elfoglalva-de ez nem baj.

A baj az, hogy az élettől vártam, hogy oldja meg a dolgokat-ahogy egyébként szokta-de én nem léptem értük eleget-és ez sem baj-leginkább, mert nem tudom, hol lett volna időm máshol dönteni és hol kellett volna máshol dönteni.

Azt viszont tudom, hogy hova akarok eljutni. A 27 egy új kezdet lehet, de közben annyira érzem, hogy én már kész akartam lenni. De közben nincsen kész. Közben azt is érzem, hogy mennyire fos és szar egyedül, hogy meg vagyok keseredve, sőt be vagyok savanyodva és kurvára hiányzik a lovaglás is, de persze nem lovagolok, mert drága. De taxival meg járok. 

Alapvetően valahogy elfutott felettem pár év bizonyos szempontból és pár hónap egy más szempontból de a lényeg mégis az, hogy valószínűleg attól vagyok kurva szarul, hogy dühös vagyok magamra, mert nem tartottam be az ígéreteimet, amiket magamnak tettem, és mert dühös vagyok másokra, amiért nem tartották be az ígéreteiket, amiket nekem tartottak. Az élet, hogy eddigre már ez, meg ez, meg ez lesz. 

Úgy hogy azt hiszem, hogy itt az ideje turbo-fokozatra kapcsolni, ami a tudatosságot illeti. 

nem értette senki, hogy hogyan kezdhet havazni éppen azon a forró augusztusi éjszakán. Nem volt semmi jele, nem sejtette senki, hogy honnan érkeztek a csendes, puha felhők és amikor az első hópihe csendesen a földre szállingózott, majd elolvadt, nem is vette észre senki. 

Elmondhatnám, kinek a feje fölött született meg ez a parányi csoda, ez a szokatlan égi jelenség, de úgysem hinnétek el, hogy két emberért összefogjanak az angyalok, és másfelé vegyék útjukat a felhők és elmozduljanak a csillagok.

Mégis így történt aznap. Hogy a sok kívánság, amit torták fölött és hullócsillagos ég alatt, lóherének, csirkecsontnak és plüssmedvék szőre közé suttogtak el lett-e meg a foganatja, nem tudom.

Netán a vízpárával szállt fel az égig a kérés, míg a lány a medence felületén lebegett. Vagy a fiút hallgatták meg a havas hegyek, mikor egy pillanatra egyedül maradt. A könyvek, a verssorok, a blogok, vagy a pillanatok, amik egymás figyelme nélkül szálltak el, az ösvények, amik talán mind ide vezettek-sosem derül ki és nem is fontos.

Villámcsapás-szerű volt a pillanat, amikor a két tekervényes út összeért végre. 

A fiú a tengerparton állt és hallgatta a hullámzást. A szívébe aznap valami különös béke költözött és nem értette, mitől érzi úgy hirtelen, hogy minden rendben van, ami már jó ideje nincsen rendben. Nagy levegőt vett, belélegezte a tenger illatát és mosolygott. A lány az ágyában ugyan ebben a pillanatban fordult meg és szintén sóhajtott-aztán valahogy, álmában, elmosolyodott. 

Eközben a belváros legszebb terén a színes szökőkutak, melyeket valaki bekapcsolva felejtett, locsogva fecsegve köpték a vizet a kőre, de a víz közé hópelyhek hulltak és nem vette észre senki.

Fogalmam sincsen, miért éppen aznap és azon a napon, de mégis, két út abban a mosoly-pillanatban örökre összekapcsolódott és hamarosan megtörtént az első találkozás...

"-Nem lehetsz féltékeny, mikor van valakije.

-Miért nem?? Nem vagyok féltékeny egyébként sem. Szerinted?

-Én nem tudom.A ti kapcsolatotok amúgy is elég különleges.

-Ez alatt mit értesz?

-Hát ez az, hogy fogalmam sincs....ti egy erős barátság valamelyik szintjén álltok....gondolom."

Megmasszírozol? Nem. Miért nem? Tudtommal van barátnőd, majd ő megmasszíroz. Jajj már...és most? Mit most? Most megmasszírozol? Nem, mondom. Naaaaaa, de miééért? Mert csak, nem. Ne már. De. Hagyjál. De masszírozz már meg. Most azért vagy mérges, mert van barátnőm? Nem, nem vagyok mérges, de majd ő megmasszíroz. Jó, hát megkérem este...de nem értelek. 

Odébb megy, lefekszik a nyugágyra, a fiú utána megy, ráfekszik a lábára, aztán kitúrja, ketten fekszenek az egyszemélyes ágyon, félig egymáson, mint a testvérek. Soha nem volt fura, mindig ilyen volt ez. 

Na? Na? Hiába. Most mindig ilyen leszel? Mikor  van barátnőm? Nem leszek ilyen, nem vagyok semmilyen. De mióta tart ez egyáltalán?? Múltkor semmit nem mondtál. Hát nemrég...pár napja. Tessék, egy pár napos dolog és ő a háttered. És ő állította be. Hát milyen gagyi már. Nem gagyi...és évek óta ismerem. Azt hittem ez az egész nyár a csajozásról fog szólni, erre egyszercsak ott volt és most folyton beszélünk. Annyira szép csaj. És tudtok beszélgetni? Aha! Tök durva de vele csomót tudok. Megnézed? Meg. És megmasszírozol? Meg...