-Hát bakker...ez bonyolult.

-Nekem mondod???

--------------

-Bazd meg, persze, hogy félek. Te is félsz. 

------------ 

-Nekem ilyen még soha nem volt és nem értem.

-Nekem sem és én sem.

-----------

-Nem lesz baj! Hidd el, nem lesz baj!! Ebből, belőlünk! 

-----------

Elég sokat segítene, ha legalább sejtelmem lenne arról, hogy hogyan lehet ennyire viharos gyorsasággal megszeretni valakit, ahogyan én ezt a fiút megszerettem. Azt sem igazán értem, hogy hogyan lehet valakinek ennyire a lelkét szeretni. Annyira, hogy a mindenét a lelke miatt imádom. Meg hogy hogyan lehet az, hogy miközben érzem, hogy valami nem stimmel, de nem tudok rá odafigyelni, mert közben annyira jó. Meg hogy a jó, az hogyan lett több, mint elég. Hogy a puszta jó hogyan nyert valami olyan értelmet, amiben kevesebb az önmarcangolás mint eddig. Meg hogy hogyan lehet az, hogy amellett, hogy biztos vagyok benne, hogy ő az egyik legcsodálatosabb ember a Földön, hosszú távon mégsem hozzám tartozik. De akkor meg most miért akarom olyan erősen szorítani, amennyire csak bírom. Meg hogy, ha nem vonzódom hozzá, hogyan lehet, hogy tegnap este nem is igen tudtam levenni róla a szemem és hogy senkire nem emlékszem, csak ahogy rám nézett. Meg hogy miért érzem azt, hogy ez egy véges állomás, egy átmenet, de miért van az, hogy mégis olyan jó és úgy jó, ahogy még sosem volt az. Valami váratlan meglepetés, valami egyre mélyülő dolog, egy könyv...egy kibaszott, csodálatos könyv, amit minél többet olvasok, annál jobban szeretek és közben meg tudom, hogy nincs második része. De főleg, hogy miért vitatkozik ez ellen bennem valami annyira. Annyira. Miért kaptuk ezt, miért kaptuk egymást, ha már kaptuk, akkor miért nem teljesen, hogy velem van-e a baj, hogy a csillagok nem állnak-e úgy, ahogy ő mondta, hogy hogyan születhet ennyi szeretet meg és hogy mi történik és hogy mi lesz, mi lesz, mi lesz. Bassza meg, én boldog akarok lenni, de azt akarom, hogy ő is az legyen. Annyira akarom, annyira, annyira, annyira.