nem értette senki, hogy hogyan kezdhet havazni éppen azon a forró augusztusi éjszakán. Nem volt semmi jele, nem sejtette senki, hogy honnan érkeztek a csendes, puha felhők és amikor az első hópihe csendesen a földre szállingózott, majd elolvadt, nem is vette észre senki. 

Elmondhatnám, kinek a feje fölött született meg ez a parányi csoda, ez a szokatlan égi jelenség, de úgysem hinnétek el, hogy két emberért összefogjanak az angyalok, és másfelé vegyék útjukat a felhők és elmozduljanak a csillagok.

Mégis így történt aznap. Hogy a sok kívánság, amit torták fölött és hullócsillagos ég alatt, lóherének, csirkecsontnak és plüssmedvék szőre közé suttogtak el lett-e meg a foganatja, nem tudom.

Netán a vízpárával szállt fel az égig a kérés, míg a lány a medence felületén lebegett. Vagy a fiút hallgatták meg a havas hegyek, mikor egy pillanatra egyedül maradt. A könyvek, a verssorok, a blogok, vagy a pillanatok, amik egymás figyelme nélkül szálltak el, az ösvények, amik talán mind ide vezettek-sosem derül ki és nem is fontos.

Villámcsapás-szerű volt a pillanat, amikor a két tekervényes út összeért végre. 

A fiú a tengerparton állt és hallgatta a hullámzást. A szívébe aznap valami különös béke költözött és nem értette, mitől érzi úgy hirtelen, hogy minden rendben van, ami már jó ideje nincsen rendben. Nagy levegőt vett, belélegezte a tenger illatát és mosolygott. A lány az ágyában ugyan ebben a pillanatban fordult meg és szintén sóhajtott-aztán valahogy, álmában, elmosolyodott. 

Eközben a belváros legszebb terén a színes szökőkutak, melyeket valaki bekapcsolva felejtett, locsogva fecsegve köpték a vizet a kőre, de a víz közé hópelyhek hulltak és nem vette észre senki.

Fogalmam sincsen, miért éppen aznap és azon a napon, de mégis, két út abban a mosoly-pillanatban örökre összekapcsolódott és hamarosan megtörtént az első találkozás...