Fura volt...már az fura volt és szürreális, hogy milyen későn kezdődött az előadás. Kávét ittak, porból, röviden, feketén, a szájában még érezte a kávé ízét, mikor ott toporgott az utcán, éjjel, fél 11-kor és várta, hogy a fiú visszaérjen a parkolásból. A tévében focimeccs villogott, elnyomta valami zene, ő meg nem tudta, hogy érdekli-e a fiút, ahogy elmeséli a napját gyorsan, még indulásig és a fiú észrevette és mindent kikapcsolt, a lányban meg összekeveredett minden, ahogy minden mindig össze is volt, hogy ez most micsoda, hogy ki kinek fontos, hogy túl sokat vár...

A rendező üvölteni kezdett, nem engedett be, székeket osztott, a lánynak pedig nem tetszett, hogy a fiú nem szólt róla, hogy ez a darab ilyen lesz, kortárs, furcsa, egy csúnya, ijesztő sárga egérrel a rendező mellett, a sugárzó fényben, éjszaka, mikor ő arra vágyott, hogy a fiú mellett lehessen a sötétben, a sorokban, biztonságban, elbújva. Biztonság. Ez dübörgött a fülében vér helyett, biztonság és szeretet és szabadság. Ez a három, mintha egy vadlóból és egy macskából gyúrták volna össze és néha nem is csodálta, hogy milyen kevesen tudták megfogni, vagy hogy miért vonzódott olyan értelmetlenül azokhoz a nagyon szabad és vad fiúkhoz.

És dühös volt, és nem is akarta látni a srácot, fiúk a lányoktól külön, kommandírozott a rendező és ő leült a nézőtér másik oldalára, aztán felkuporodott a falra és nem érdekelte, hogy hol van a fiú, hogy keresi a szemével, egyedül hagyta, hát egyedül lesz, az idegen lányok között, akik mégis lányok. Csak legalább a darab ne legyen rossz. De már az sem érdekelte volna. A fiúk nem is érthetik meg ez talán, és néha ő sem értette. De olyan volt, mint a másik kezébe adni magát álarctalanul és annyira élvezte, hogy nem kell végre védekezni és nem kell félni és nem kell játszani és a fiú talán nem is tudta, hogy vele mennyire más, hogy neki mennyire szelíd, hogy másoknak mennyire nem az. 

Aztán elkezdődött az előadás és a befeszült, dühös dacból valahogy lassan mosoly lett, aztán nevetés. Élete egyik legcsodálatosabb élménye volt. A rendező arcán átfutó gyönyörűség, átélés, ahogy a szájával formált minden monológot, ahogy az egész teste felderült minden nagy pillanat előtt. Ahogy a közönség része lett a darabnak, ahogy a színészek, a zene, a fények, a mozgás otthonunkká tette a színházat, barátaikká a színészeket, magukká a darabot. Zseniális rendezés, zseniális forgatókönyv és ott volt amit a lány mindig keresett, ott volt a csoda. Egy gyűjteni való, örökké élő csodapillanat, felrajzolható a kedvenc pillanatok közé és ezt a sráctól kapta ajándékba.

Így is lehet. Élményt adni, együtt csavarogni, együtt merni, nem csak biztonságot, izgalmat is keresni. Nem tudta és ott mocorgott benne valami furcsa kettősség, ahogy az elejétől kezdve, hogy ez a fiú kié, mié, az érzelmek kihez tartoznak, hogy mennyi szabálynak akar vagy tud engedni, hogy magát védi, vagy az érzelmek nem olyanok, de akkor milyenek, hogy ha elengedi magát, úgy lesz-e, mint akkor, mikor annyira egyedül lett hagyva, vagy még csodák várnak, hogy hogyan is és miért és mikor, meg meddig. De ezt a kérdést nem akarta és nem is tette fel egyikük sem talán, és ez volt a bátorság és nem is lehet mindig jövőbe nézni és néha lehet türelmesnek lenni, várni, hogy ha már gomolyognak, akkor mivé lesz végül a kép.

A lány nem tudta és azt hiszem, a fiú sem tudta, csak valami furcsa botorkálás egymás felé, néha kicsit ellökve, néha elbizonytalanodva, aztán egymás mellkasán megpihenve, szomjasan szorítva, idegenek között összekapaszkodva, a múltból nagy bagyukkal, egymást megpróbálva megérteni, aztán vége lett a darabnak és csak álltunk és ő tudta, hogy igen, így lett vége, hogy ki sem mondta senki csak mindenki elszaladt és eltűntek az éjszakában és én ezt nem akarom most befejezni, mert nem tudom, hogyan és nem akarom eldönteni még, mert akkor beleszakad.

tudtad, hogy talán az a tragédia mindenben, hogy sosem tudhatod, mikor lesz vége? sosem tudhatod, mikor lesz vége és nem akarok félni de szeretek mégis félni, ha van ki mellett, aki megvéd. bolond vagy.