álmodtam róluk. Az öreg férfiről, aki azt hitte, a szeretője vagyok. A család sem értette, hogy hogyan vehettem el a nagynénémtől, de én valahogy csak azt gondoltam, hogy jó neki, ha valaki dorombol neki és szereti, de egy napon rácsodálkozott, hogy sosem feküdtünk le. Én próbáltam valamit mondani neki, de nem jutott eszembe semmi, aztán mégis ő oldotta meg: "Még nem jött el az ideje." Én pedig megkönnyebbülten bólintottam, még nem. Nem tudtam elmondani még neki, hogy soha nem is fog, hogy vele nem, hogy nem is tudom, miért voltam vele, hogy nem is voltam, hogy míg távol volt, megismertem valakit. Ő meg azt várta, hogy hozzámegyek és ezért megmondom mindenkinek, hogy az öregemberrel többet nem találkozom, de én nem voltam kész megmondani bárkinek, hogy választottam, mert még nem választottam. Volt valahol egy nagyon kicsi, annyira rusnya kölyökmacska, én csak úgy bújkáltam azzal a kicsi macskával, vittem mindenhova és valahányszor felébredtem az ágyamban, mindig először őt kerestem meg, hogy jól van-e nem esett-e le és minden ébredésnél meglepődtem, hogy míg elaludtam, milyen messze csavargott. Aztán tudtam, hogy elveszítem a furcsán biztos érzést, hogy egyébként én szeretem azt az öregembert, de nem úgy, hogy szeretem azt a fiút, de nem vagyok kész örökre őt választani és elveszítem a rusnya kiscicát, ami a legfontosabb volt nekem, és aki minden álmomban más, de szinte mindig ott van és én meg folyton folyton megmentem, megtalálom, elveszítem, mindig egy kiscicát.