ezzel a fiúval, akit olyan nagyon szeretek, és nyuszifülnek hív csak éppen tökéletesen semmi mást nem érzünk egymás iránt, mint tiszteletet, meg szeretetet.

Aztán ott van az a teljesen őrült, akinek muszáj a barátnője mellett is felbukkanni és annyira szexi az az idióta, szemtelen, vidám feje, hogy elképzelem, ahogy ellököm és elfutok és utolér és dühös vagyok, aztán nevetek, hogy hogy lehet ekkora marha, aztán megcsókol, aztán teljesen elvesztem a fejem. De igazából meg nem is igen beszélek vele, mert én annyira tiszteletben bírom tartani a barátnőjét. Hogy annál jobban már csak magamat. Na őt meg semennyire. 

Aztán meg vannak még a múlt-fiúk, de most veszem csak észre, mennyire leperegtek rólam, és nem mondom, hogy Andris nem lehetne még rám hatással, de talán csak ő és talán ő is csak azért, mert ő valahogy olyan furcsán ismerős és furcsán ért. Mármint azt érti, ami nem jó bennem és érti azt is, ami jó, de az mondjuk pont nem érdekli. 

Andris a legrosszabb oldalam ezt már mondtam, de nem igazán tudom, milyen a legjobb.

Annyian mondták, hogy én különleges vagyok, de ha a különleges emberek magányosak, hát nem akarok különleges lenni. Nem mintha sok mindent éreznék mostanában, be kell vallanom, egészen futószalagon kezdtek futni az érdektelen fiúk, akik hol akarnak valamit nagyon, hol simán eltűnnek és nekem mind a két kezem nyitva és pereg, pereg ki belőle minden és mindenki.

És ha most belegondolok, ez volt a célom egy ideje, hogy tudjak így, nyitott tenyérrel várni, mit mondjak, várakozásaimon felül teljesítek, például várni már nem is várok. 

Nyitott tenyérrel nem várok. De remélek. Na az is valami.