amikor éjjel 11kor elindultam át taxival és apa azt mondta, hogy lányom, te nem vagy normális, én meg tudtam, hogy nem azért megyek, mert annyira szerelmes vagyok ebbe a fiúba, hanem mert valahogyan nekünk sokkal kevesebb idő van kiszabva együtt, és szerettem volna minden percét kiélvezni. és olyan dühös voltam rá, amikor ő nem vette észre, hogy mennyire értékesek a percek, amiket együtt tölthetünk és mennyire robogunk a szakadék felé. talán még gyorsítottam is a vonaton azzal, hogy annnyira akartam...

szeretném, őszintén szeretném, ha tudnék valakit olyan őszintén szeretni, hogy elég legyen nekem, hogy boldog és el tudjam engedni úgy, hogy közben megmaradok neki és még végig is nézem, de ha nem hazudok mikor megcsókolom meg megölelem akkor ez lenne a hazugság...milyen fura faszság ez...az ember nem szerelmes de valahogy mégis kötődik oda valahova és akkor máshova egyszerűen nem tud. én ilyen vagyok legalábbis valamiért...

egy olyan nagy gombóc van a torkomban és olyan nagyon szeretném, ha nem lenne egyikünkében sem és ha tudnék varázsolni mindenki boldogboldog boldog lenne...

de én is annyira szeretnék már végre boldogboldog boldog lenni anélkül a kicsike félelem nélkül, hogy esetleg ez így nem elég, nem jó. meg annyira annyira annyira szeretném, ha valaki azt mondaná, hogy szeretnélek, így téged, ahogy vagy, teljesen és vigyázni fogok rád és bízhatsz bennem.

bassza meg jó lenne egy pozitívra kihozni, de kicsit vagyok és fáj nagyon a torkomban. megint a torkomban.