-Kaját rendelünk anyáékhoz, de egyel többet, mint ahányan vagyunk. Ebből kiderül számomra, hogy titokban az öcsém barátnője is elutazik velünk, amiről nekem nem szóltak, mert tudták, hogy nem jönnék. Üvöltve elrohanok a helyszínről-ehhez mondjuk köze lehet annak is, hogy a gyerekek körül mindenki wellness hétvégét kap karácsonyra anyáéktól a párjával-kivéve-most már-engem, ezért anya leültetett, hogy mit kérek. Kicsit se volt szar.

-A most már barátom srác a barátja lánnyal megy a színházba, ahova én végül nem tudtam jegyet venni, viszont mindez úgy történik, hogy hazajövünk egy egy hetes kirándulásról, ő odamegy a lányhoz és sietnek, és már nem is beszélünk egymással, mintha nem is ismertük volna egymást soha. Ebben meg nyilván az a félelem van, hogy mindig is azért voltam fölényes a rám féltékenykedő barátnőkkel lány-barátként, mert mindig tudtam, hogy én megmaradok, míg ők csak ideiglenesen. Hát itt nem én vagyok a lánybarát, aki valószínűleg megmarad, hanem éppen nem.

-Az egyik kollegám, aki btw eddig sosem bántott engem, sőt, elkezd kigúnyolni, mindenéléket beszólni, és nem is teljesen emlékszem már, csak hogy kétségbe vagyok esve, hogy nem tudom magam megvédeni és fel kell, hogy mondjak. Ez tök egyértelmű, betámadott mind az anonim kérdőívben, mind tegnap szóban. 

Mindemellett szerintem a cinimus mindenképpen azok közé tartozik, amik szétbasszák a világot.

Emlékeztek, olyan szerelmes voltam Andrisba, de teljesen olyan volt nekem, mint egy drog, kihozta a legrosszabb oldalamat. Azt mondta, hogy ne legyek olyan pozitív, mert azokat az embereket, akik nálam rosszabb körülmények között nőttek fel, idegesíteni fogja, hogy én olyan fenemód hiszek a pozitív dolgokban, mert nekem könnyű hinni benne. Szóval Andris gyakorlatilag megfogta a hitem és az életről alkotott képem középpontját, ezzel együtt azt a nagyjából egyetlen dolgot, amit szeretek és közölte, hogy dobjam a kukába, mert csak idegesítő és oktalan. Aztán bekerültem a céghez, ahol egyenként kellett elérnem, hogy ne utáljanak, csak mert én jó helyen nőttem fel. 

Aztán tegnap este jöttem hazafelé a metrón, és a most már barátom srác pont olyan cinikus volt, mint a kollegám, bár ez legalább nem ellenem irányult. Én meg arra gondoltam, hogy ha én lennék Isten, akkor egyetlen dolgot akarnék megérteni az emberekkel: hogy a szabad akarat sokkal több és komplexebb dolog, mint amennyire hisszük vagy használjuk. Aztán persze azon is elgondolkoztam, hogy talán éppen ez történik? Aztán meg még egy csomó mindenen elgondolkoztam.

Aztán meg azon, hogy nem kell ennyit gondolkozni.

Leírom majd, mit mondott nekünk az utazó-lány, de az is közte volt, hogy a gondalataink olyanok, hogy amikor visszarepülnek a múlt szarjába, akkor egyedül mi dönthetjük el, hogy akarunk-e fetrengeni még egy picit a saját kakinkban, vagy nem.