volt egy pont, mikor eldönthettem, hogy rácsukom-e az ajtót bevágva és zokogva elrohanok, de akkor elkezdett sírni, ahogy apa akkor régen a tengerparton, mikor azt mondta, nem tudom nélkületek végigcsinálni. persze, hogy tudta volna, de igaza volt, mert a legnagyobb kincsünk érkezett, de még nem tudtuk. 

régen megtanultam, hogy amikor hiába vársz egy angyalt megérkezni, akkor lehet, hogy te vagy az és az is igaz, hogy bennem a harag még sosem szült semmi jót, pedig olyan sokan bátorítottak már rá, hogy legyek végre dühös, legyek végre sértődött és tartsam is meg a haragot.

talán ezért szeretek boxolni, mert akkor dühösöebb lehetek, mint bárki szokott, de valahogy mikor elkezdett sírni megint rájöttem, hogy nem vagyok képes hátat fordítani akkor sem, ha nekem egy jó ideje nem jó, akkor sem, ha megérdemelné, hogy elmenjek és soha többet vissza se nézzek és akkor sem, ha ez nem az én életem.

és néztem a falveleket és azt mondta az ismeretlen random lány, hogy ez már így is túlzás, így is túl sok, de mindig meg akartam tenni azt, amit meg tudok és segíteni annyit, amennyit én tudok, amíg tudok. le kellett vennem a fejéről azt az idióta falevelet. 

ilyenkor az a kérdés, mit tenne a szeretet? ezt tanítottad nekem még régen, sőt azt gondolom a szívünkbe írtad még régen, hogy ilyenkor ez a kérdés, én meg mindig félek, hogy oké, de utána mi lesz? akkor mi lesz, ha már jól lesz, és pontosan ugyan úgy fog kisétálni az életemből mint előtte mindenki és én ugyan úgy egyedül maradok.

egyedül...egy ideje persze tudom, hogy nem tudok egyedül lenni és hogy végül mindig nekem kell erősnek lennem és hogy én leszek az, aki utoljára ott marad majd és addig segít, amíg csak bírja szusszal. aztán eszembe jut, hogy egyszer régen mintha azt mondtad volna, vagy azt álmodtam volna, hogy én ezért jöttem, meg hogy mind ezért jöttünk.

eltévedek ilyenkor, eltévedek abban, hogy mennyire szeretek szeretni, hogy mennyire szeretlek szeretni és mindig elfelejtem, hogy ezt valahogy én csináltam, de eljön a vége...pedig tudtam mindig.

megjelent egy fotó a lányról, ahogyan boldogan mosolyog a kosárcsapat közepén és nem tudja senki az egész világon, hogy egyszer beszélgettem vele 40 percet, ő sírt én meg elmondtam neki, hogy soha nincsen késő és soha senki nem veheti el tőle azt, amit szeret és soha nem éső újrakezdenie és igenis és menjen vissza újra és keresse meg azt a csapatot és csinálja, amit szeret. aztán kaptam tőle egy levelet, amiben leírta, hogy visszament és játszik és nem csinál semmi mást csak játszik. ilyen lehet egy újszülöttet nézni az orvosnak az ablakon át? 

mint egy kibaszott, láthatatlan angyal. láthatatlan vágyakkal, mások számára láthatatlan igényekkel. 

az lenne a következő vágy, hogy valaki vegyen észre engem azon túl, hogy jó vagyok? hogy kitalálja mit szeretek és hozzon nekem belőle? hogy elém jöjjön sőt értem el, hogy megöleljen, mikor arra vágyom, hogy megkérdezze, hogy tényleg, hogy sikerült és milyen volt és hogy éreztem magam. hogy szépnek találjon, hogy érdekeljem, hogy legalább annyira akarja és tegyen érte, hogy én boldog legyek, mint én érte. 

gombóc van a torkomban egy ideje és van, hogy jobb és van, hogy erősebb leszek és néha meg olyan ijesztően vagyok erős, én sem értem és összeveszik bennem és és és és. és múlik valahogy az idő és ilyenkor valahogy elfelejtem magam egy időre és ez fáj.

 ez meg itt maradt vázlatban még tegnapelőttről