-A cégünk. Azért, mert hónapokon keresztül volt tök biztonytalan, hogy mit akarnak tőlem és hogy egyáltalán felmondok-e végül, miközben annyira az identitásom része lett, hogy most már kb félek, hogy ki vagyok én enélkül a cég nélkül. És mivel ők többet láttak bennem-én meg csak elkezdtem elhinni, ha viszavonnák ezt-amit nem tesznek-akkor is félek tőle, hogy elhinném nekik, hogy nem leszek tréner. Mellesleg napi szinten belefutok, hogy hívnak rajtam kívül valakit és nem is szólnak, stb. Ez elbizonytalanít, bármennyire is nem kéne. Mindemellett, túl komolyan veszem ezt a céget és túl kevésbé komolyan a főnököm folyamatos támogatását a szükségességemről. 

-Az alapítvány. Hónapokig jártam be úgy, hogy nem szerettem, aztán hónapoki nem akartam részt venni a táborban, mert méltatlannak éreztem azt, ahogy bánnak velem és teljesne ésszerűtlennek azt, ahogy csinálták a dolgokat. Végül egy ilyen három napos lelki vívódás után nem mentem el a tárborba. De teljesen nem tudtam lezárni és még mindig be kell oda dolgoznom néha. Mindeközben elmondtam nekik, hogy nem látom értelmét, hogy én csináljam ezt a dolgot és nem is csináltam, de most megint van projekt, amibe bevonnának.

-A Marival történt dolog. Először is nem gondoltam, hogy történhet ilyen velünk, nem gondoltam, hogy történhet ilyen pont a Marival, aki a legerősebb, legkirályabb csaj akit ismerek és ez megint kicsit nehéz helyzetbe hozta a barátságunkat, részemről picit úgy is éltem meg, hogy elvesztettem őt, mint olyat, akire támaszkodhatok és lehet, hogy ő is ezt élte meg velem kapcsolatban, mert nem bírtam el jól ezt a dolgot. Azóta is nehéz elbírni és folyamatosan szembesülni vele, mikor annyira szeretném, hogy boldog legyen. Más részről példát mutat,és olyan csodálatos és nagyon szeretem a gyerekeit, egyszerűen olyan, mintha kicsit nekem is a családom lennének. Mondjuk nem akarom terhelni, és ezért nehezen is mondom el neki a dolgokat néha, de erre most is felhívott és olyan okos és úgy szeretem és persze elmondtam neki, hogy mi bajom van.

-Ez a folyamatos pasi-téma, ami nem sokat változott, bár lazább lettem talán a dologban, de még mindig hiányzik az az élmény, hogy szeressük egymást valakivel.

-Zs. Valójában a kapcsolatunk 3 hónapja tökre megviselte az önbizalmam, folyamatosan rossz érzés volt, aztán miután szakítottunk szinte majdnem annyi ideig megélhettem vele, hogy milyen, mikor tényleg jó vele és még el is kezdtem beleszeretni. De közben meg ő szarul volt, én meg a híresen szilárd empatikus érzékemmel teljesen átvettem az ő szarul levését, miközben próbáltam neki segíteni és végül asszem lemerültem. 

-Hogy lediplomáztam. Ez tök fura, mert nem számítottam rá, de asszem az volt a fejemben, hogy ha lediplomázom, akkor utána minden jön magától, lesz egy teljes állásom, jó fizum, elköltözöm, a saját lábamra állok és megtalálom a nagy Őmet. Aztán nem ez lett és nem is látom, hogy mitől fog megváltozni a helyzet. 

-Ez az iskolapszichó dolog meg a félállás. Na ezen összevissza szartam magam, teljesen. Asszem, hogy be kell látnom, hogy nincsen elég megtartó képességem ahhoz, hogy igazán komoly eseteket kezeljek és főleg gyerekeket. Az árvaság témája pedig, amit ez a kislány hozott, meg ez a reménytelen jövő dolog és nagyon megszólított most. És ez egyébként nem kevesebbel jár, mint olyan cseppet sem nagy horderejű felfedezéssek, mint hogy nem akarok gyerekekkel foglalkozni a jövőben mint páciensekkel, sőt, még felnőttek terápiájával sem, hanem tényleg a szervezeti szint az, amit elbírok és ami érdekel. Nem tudom megőrizni a lelki egyensúlyom ezekben és ezt be kell látni azt hiszem.

-Viszont elvállaltam az iskolapszichót, és most már úgy érzem, hogy nem mondhatom vissza, pláne, hogy az a kislány számít rá, hogy kedden találkozunk. Ellenben abban az iskolában asszem nem jó szemléletű iskolapszichológusok dolgoztak eddig és tisztába kéne tenni az egészet. Naez meg már egy szervezeti szint, ami viszont érdekel. És azt mondjuk el tudom képzelni, hogy kicsit "rendet teszek" ott és utána jövök el. 

-Ezek az egészségügyi parák, meg a küzdés a fogyással/hízással, meg egészséges táplálokozással, sok ivással, stb stb. Meg valahogy tényleg így paff lement az önbizalmam-szerintem részben a Zs.-s kapcsolatban, részben a cégnek köszönhetően, ahol annyira külsőség fókusz van, meg egyszerűen az ő ideáljaiknak nem hogy nem felelek meg, de labdába sem rúghatok. Mondjuk ezen sokat segít a G. puszta jelenléte is. 

-A munka a mami éttermében-tök durva, de azon is kattogtam egy csomót, hogy szeretnék segíteni, de nem megy. 

-A szingli-karácsony, úgy, hogy az egyik tesóm nem volt itt, a V. meg lelépett a barátnőjéhez és én egyedül maradtam anyáékkal. Valahogy olyan...szánalmasnak éltem meg magam. 

-Meghalt a gyerekorvosunk, aki a világon az egyik legcsodásabb, legszuperebb orvos volt és egy valódi angyal és úgy halt meg, hogy leépült az agya teljesen valami szuperritka betegségben és most lesz a temetése.

-A terhespara amivel mindig szembe kell szinte nézni, mikor szituban vagyok.

-Meg az a régipara, amit ha nem beszéltünk volna a Marival, nem sorolnék fel, de igaza van, az egy jól lenyomott dolog de végülis létezik.

-A N. meg a csodapasija. Egyébként eléggé küzdök ellene, de annak, hogy ez a srác felbukkant, nem az lett a következménye, hogy majd mi jól megismerjük a haverjait és összejövünk velük, hanem hogy jól megismerjük a haverjait és jól megtudjuk, hogy ők is mind N.-ért vannak oda. + külön jó volt még a Szilveszter, az még feltette a cseresznyét a habra.

-Az M., meg hogy eltűnt és hogy én ezt máskor nagyon rosszul szoktam viselni, de most olyan ügyes voltam ezzel kapcsolatban, de ez bánt. 

-Szerintem még az elektromos gázsütő is, mert az kilőtte az egyik sürgető okot, hogy elköltözzek és ez összezavaró. 

Na asszem ezek.

Feküdni valakinek az ölében, aki nem tartozik hozzám, csak önmagához tartozik, fogni valakinek a kezét, mert úgy esik, de nem mert kapaszkodni akarunk. Megérkezni amikor úgy érezzük és távozni, mikor úgy. Nem kérni, nem várni, nem tervezni, nem remélni, nem akarni. A másikat nem mint férfit vagy mint nőt, hanem mint embert megismerni akarni. Nem a legbelső titkait, nem megfejteni, hanem elfogadni, megvárni azt, amit éppen átad és nem kérdezni bele, ami az övé. Tanácsot nem adni, inkább hallgatni, érzést megosztani és jól kérdezni. 

Feküdtem az ölében abban a lakásban, ami annyira gyönyörű, annyira aprólékos, annyira gazdag ízlésben, gondolatban, munkában-és ami annyira nem az én stílusom és azon tűnődtem, hogy mégis milyen csodálatos ez, hogy ő éppen ilyen. Hogy ő egy Lucifer. 

Feküdtem az ölében, és eszembe jutott, amit a Mari kérdezett, hogy de én hogy érzem vele magam. És rájöttem, hogy jól. Egyszerűen jól. Ennyi. Természetesen, lazán, jól. Önmagamnak. Kész.

És bassza meg, végre megértettem és megpróbáltam jól megjegyezni, hogy hogyan is kéne ezt csinálni-nem csak vele, hanem mindenkivel. 

Egy ilyen óriási, izmos test volt, hatalmas széles váll és teljesen sima bőr. Azok a szemek, amikre gondoltam, de a haja nem tetszett, úgyhogy felborzoltam és akkor már rögtön jobb lett. Minden szempontból illett mindenhova és minden jó volt. Félig ébren voltam, félig meg nem. 

remélem, hogy ez az, amire gondolok. :P

-Az van, hogy én is hiszek Istenben, de nem úgy, mint ő...nekem Istennel ilyen....más a kapcsolatom.

-Ti tegeződőben vagytok, értem. 

-Ja. 

Mikor arra gondoltam, hogy szeretnék végre érezni valamit, valódi érzelmeket és olyan fiúkat, akik úgy igazán megmozgatnak lelkileg, akkor nem arra gondoltam, hogy szeretnék négy napon belül random találkozni azzal a két sráccal, akiken a legkevésbé vagyok még túl.

Új srácokra, pontosabban egyre gondoltam, aki pontosan ugyan úgy megmozgat, mint ők ketten, csak éppen tökéletesen kölcsönös ez a megmozgatás és közben nem szedik szét az életemet lelkileg darabokra, illetve szétszedik csak éppen olyan boldogos darabokra, nem olyan tépelődős szar-darabokra.

Emellett is szeretlek, de ha már találkoznom kell ezekkel a srácokkal, akkor lehetne, hogy legalább ilyenkor a csinos-kabátomban legyek és magassarkúban és nem hótaposóban? Tudom, hogy ennek nem kéne számítania, de azért no...mikor az ember olyanokkal találkozik, akik szétkapták az önbecsülését jól esik némi támogatás. 

Sok puszit küld Annád. 

NE felejts el az esküvődre venni egy pár eldobható fényképezőgépet és odaadni gyerekeknek, hogy fotózzanak vele. 

Trust me. 

én lenni a szívtelen lány, mikor annyira nem én vagyok.

mikor annyira nem én vagyok. 

-Még mielőtt azt mondanád, hogy én nem vagyok így lelkileg...mármint hogy nem érzek így semmit...el kell, hogy mondjam, hogy nagyon édes lány vagy. És nagyon vicces, meg nagyon szeretni-való... 

És a nagyon édes, szeretnivaló lány meg ült a kanapén a fiú mellett és az ösztönei egy része hajtotta volna előre arra, amerre nincsen holnap, amerre bátorság van, vakmerőség meg csukott szemmel belehullás a pillanatba, hogy ne kelljen semminek a nem-megtételét megbánni. Aztán azt mondta, aludjak vele legalább én meg nem tudtam elképzelni, hogy az után, hogy öleltem úgy valakit, hogy számított és csókoltam úgy valakit, hogy olyan irreálisan szerettem, alhatnék valaki mellett úgy, hogy nem. Nem az övé a meztelenség, nem lehet az övé semmi, ami a másiké nem lett és nem is tudom odaadni és nem is akarom és még annyit sem és még semennnyit sem.

Reggel arra ébredtem, hogy megbántam, hogy nem történt meg az, amire mi ketten olyan sokat készültünk és amit annyira vártunk és az első másodpercekben akartam írni, hogy igenis és szeretném, és vele és most és nemérdekel, hogy amúgy semmi értelme.

Aztán tegnapelőtt, még a Gábor előtt sétáltam a kivilágított körúton és sokkal inkább az enyém volt minden gyönyörűsége mint a mai napon emellett a fiú mellett, aki mellé valahogy nem is tudom, mi vitt és aki mellett nem tudtam látni, hogy szép. 

És akkor azon gondolkoztam ott, tegnapelőtt, hogy írok már Neked egy levelet, hiszen azt még sosem tettem. És arról fog szólni, hogy mennyire készen állok arra, hogy végre megérkezz és mennyire várlak már. Hogy mennyire megerősödtem és mennyire megtanultam szeretni és örömet okozni és mennyire sok minden van bennem, ami téged vár és csak neked van féletéve aminek egy részét más nem is igen tudja értékelni vagy meglátni vagy kihozni, egy része igazából olyan, hogy én jobban szeretem magamban mint bárki más. Ma úgy érzem, talán nem állok készen, pláne, mikor hazafelé megláttam az ablakban azt az idiótát a múltból akinek az emléke valahogy sokkal nehezebben fakul, mint bárki másé, pedig erre igazán semmivel, de semmivel nem szolgált rá.

Mondhatnám, hogy össze vagyok zavarodva, de nem vagyok. Várlak, szeretlek, vágyom arra, hogy érezhessem végre valamiről, hogy teljes, hogy igaz, hogy a teljes szívem benne van és nincsen benne semmi szorongás és semmi félelem mert a te teljes szíved is benne van. Boldogan mosolyognék melletted meg büszkén, mint a Bius a párja mellett és nem kéne senkinek semmit kérdezni, mert csak úgy mondanánk, hogy a hát igen, köszönjük, mi megvagyunk, megtaláltuk egymást, most már minden jó. 

És közben nem akarok bántani senkit és magamat sem akarom bántani és félek, hogy mit hagyok ki, amit nem kellett volna kihagyni és hol tévesztek és mikor nem gondolkodom jól, de én közben tudom, hogy mit szeretnék, hogy pontosan mi az, amit szeretnék és nem bírom talán most már alább sem adni. Szóval ha te is készen állsz-gyere és megígérem, hogy mindazt, amit még nem tudok és amiben még nem fejlődtem eleget, megpróbálom villámgyorsan behozni-vagy csinálhatjuk együtt is.

és 25 perce próbáltunk eljutni egyik megállóból a másikba, mert nem az, hogy araszolni lehetett, hanem gyakorlatilag az autók annyira mozogtak, amennyire a Föld gömbölyűsége mozgatni képes őket...éppen egyáltalán nem értettem, hogy hogyan lehet ekkora dugó, mikor megjelent 20 huszár lóháton és takaros kettes oszlopban átlovagoltak előttünk a zebrán. nem értek végig egy lámpa alatt, így volt olyan is, hogy két zebrán is álltak, de ez teljesen mindegy volt, mert zöld ide vagy oda, nem volt tér a busznak menni úgysem. a buszvezetőkről van egy népszerű versike, úgy kezdődik, hogy mind mogorvák, de azon már én is meglepődtem, mikor sofőrünk leparkolt a busszal, kinyitotta az ajtókat, kívülről a busz végéhez sétált, itt felszállt, valakit gyakorlatilag ledobott a buszról-3 métert repült-, majd mint ki jól végezte dolgát, visszaült és mentünk tovább reménytelen utunkra. ekkor jött szembe a mikulástroli, ami ugyan olyan volt, mint a mi trolink, csak éppen az összes kapaszkodó északi sarki piros-fehér volt, a hátsó üléseken pedig egy valóságos mikulás ült valóságos lepleken ajándék hegyek között. a lovak óta fel voltam készülve, de erre mondjuk nem. eddigre már egy ideje csevegtünk a mellettem ülő lánnyal, megállapítottuk, hogy ő énekesnő és próbára megy én meg pszichológus vagyok és koncertre. két roma elöl dalolni kezdett, a buszvezető az ajtóra vágott és bömbölt: megmondtam, ne énekelj! a lány megjegyezte, hogy az alkohol is egy hagnszer amitől belül szebb, kívül rondább lesz az énekhang. meg hogy a romapár amúgy nagyon hamis. 

aztán leszálltam.

című számnak van akusztikus verziója is, amiben nem ordítja senki a dobhártyádba egy kazal más hangszerrel együtt, hogy and after all, you're my wonderwall, de vannak olyan pillanatok az életben és olyan számok, meg leginkább olyan hangulatok, mikor igenis jól esik és szükség is van arra, hogy valaki valamit a füledbe üvöltsön, vagy te zokoghass üvöltve, vagy a földhöz vághass egy tollat az étterem közepén vagy csak igenis nagyon erősen sajnálhasd magad, vagy még azt sem, csak el tudj gyászolni valamit, amit el kell gyászolni.

Még úgy is, hogy mellette van az érzés, hogy az élet megy tovább és bizony, van, ami sosem változik. Egyébként borzasztóan hálás vagyok a tegnap estéért mert végre senki senkit nem próbált semerre manipulálni és senki nem próbált senkiből érzelmeket kifacsarni vagy éppen visszatartani és mertünk őszinték lenni, kérdezni és válaszolni és nem elégtételből hanem mert kíváncsiak voltunk és ilyenkor mindig engem is megszáll valami földön túli, Isteni nyugalom, hogy hát ezt bizony beszoptuk kis barátom, én nem drámázhatok tovább és nem lehetek se gyenge, míg szerencsére nem kell nemlétező erőből sem erősnek lennem és ilyenkor jön el az a pillanat, amikor két felnőtt ember találkozik, el tudják mondani, hogy mennyire tisztelik és becsülik egymást, mennyire szeretik egymást, bár imádom, hogy nem azt mondod, hogy szeretlek, hanem hogy nem tudod elképzelni, mennyire szeretet van bennem feléd. És tud úgy nézni valamire, egy kapcsolatra, ami az övék volt, mint mondjuk pár éppen csak kikelt, satnya kis fára, amiből nem lesz talán a kert büszkesége, de így is szeretjük és eldöntjük, hogy  megőrizzük, vigyázunk rá és segítjük arra fejlődni, amerre..tud. 

De mit nekünk kert és mit nekünk kis fa és mit nekünk sorsfordító találkozások, mikor a világ olyan hatalmas és olyan komplex és nem csoda-e, hogy két ember, aki ennyire alkalmatlan egymást szeretni, ennyire szereti egymást? És tudod nem tudok ilyenkor szkeptikus lenni azzal az igazán csöpögős, csak éppen minden sejtemben igaznak érzett magyarázattal, hogy nincsen idő, és csak kapcsolat van és csak a szeretet számít.