Feküdni valakinek az ölében, aki nem tartozik hozzám, csak önmagához tartozik, fogni valakinek a kezét, mert úgy esik, de nem mert kapaszkodni akarunk. Megérkezni amikor úgy érezzük és távozni, mikor úgy. Nem kérni, nem várni, nem tervezni, nem remélni, nem akarni. A másikat nem mint férfit vagy mint nőt, hanem mint embert megismerni akarni. Nem a legbelső titkait, nem megfejteni, hanem elfogadni, megvárni azt, amit éppen átad és nem kérdezni bele, ami az övé. Tanácsot nem adni, inkább hallgatni, érzést megosztani és jól kérdezni. 

Feküdtem az ölében abban a lakásban, ami annyira gyönyörű, annyira aprólékos, annyira gazdag ízlésben, gondolatban, munkában-és ami annyira nem az én stílusom és azon tűnődtem, hogy mégis milyen csodálatos ez, hogy ő éppen ilyen. Hogy ő egy Lucifer. 

Feküdtem az ölében, és eszembe jutott, amit a Mari kérdezett, hogy de én hogy érzem vele magam. És rájöttem, hogy jól. Egyszerűen jól. Ennyi. Természetesen, lazán, jól. Önmagamnak. Kész.

És bassza meg, végre megértettem és megpróbáltam jól megjegyezni, hogy hogyan is kéne ezt csinálni-nem csak vele, hanem mindenkivel.