hoztam valamit
-"Ne haragudjanak, de legyenek szívesek visszamenni lentre és ott várakozni az előadásra!
-Bocsásson meg kisfiam, de ha én innen elmegyek, ma nem zongorázik senki az előadás alatt! Ez itt a testvérem, ez meg a húgom...na hol tartottam? Gyertek velem erre, most megmutatom a kávézót, ez sikerült a legjobban, ez aztán sikerült neki, ez gyönyörű. Isteni a tejeskávé, mit kértek? Semmit? Olyan nincs. Három tejeskávét kérek szívem. Na, üljetek már le...a panorámát nézed? Hát azon van mit nézni....itt van a lábad előtt a Duna, a Szabadságszobor, minden...
Istenem...ne mondj ilyeneket, mert elmesélem az unokádnak a Pityut!!! Hogy tudja? Nagyanyád folyton szerelmes volt, folyton szerelmes. Mi meg csak néztük, irigyeltük, olyan fiúkkal járt kézenfogva...nekem az a zsidó gyerek tetszett a legjobban, de persze disszidált.
Mi is elváltunk vagy négyszer...hidd el nekem, ez a válás nem ügy. Hogy miért nem? Szívem, a nők azért félnek a válástól, mert ha elválnak mindig rosszabb anyagi helyzetbe kerülnek egyedül. Na nálunk ilyen nem volt. Az én férjemnek két szenvedélye volt mindig a nők, meg a dob. Egy ideje csak dobol, de volt, hogy ment a nők után. A férfiakkal kapcsolatban egy titok van. Ha menni akar, hiába fekszel előtte keresztbe a küszöbön, átlép téged és elhagy. Engedd elmenni és nem megy el, vagy visszajön. Én mindig mondtam neki, hogy csak menj. De most szarul vagyok. Mindenem fáj, csak ez nem. Az ujjaim, a zongorázás soha nem fáj. Hogy miért vagyok szarul? Ki mondta, hogy szarul vagyok? Én?? Hetvenhét éves vagyok, mit gondolsz te, tudom mit beszélek?
Ezt neked elmondom, te pszichológus vagy, megérted. Én soha nem gyakoroltam, soha nem kellett, abszolút hallásom van. Nem fogod elhinni, de elmesélem...mi nagy társasági életet éltünk és nem voltunk szegények...volt akkoriban egy sláger, én egyik este meghallgattam, másnap három és fél évesen felmásztam a zongorához és eljátszottam két kézzel. Ilyen nincs! Zsenik nincsenek, nem tanultam meg egy nap alatt 3 évesen zongorázni. Akkor hogyan lehet? Hogy én egyszer már tudtam! Valamikor egy előző életben....
Na persze aztán rögtön kihívták hozzám a tanárt, de én soha nem gyakoroltam...Igen, igen, ti nem is tudtátok, hogy a technikum mellett kijártam a konzit. Sehol nem szerepelhetett a nevem, engem akkor nem szabadott felvenni, hétvégenként jártam titokban, senki nem tudta.
Ezt neked játszom fiam, ne szomorkodj. Az élet rohadt nehéz, de meg lehet találni ami jó benne és csak arra kell figyelni. Most felejts el mindent, ami otthon van, én pihenni járok dolgozni. Zongorázom, csak az kapcsol ki. Na hozzák már azokat a nézőket, unatkozom."
Aztán lement a darab és persze csodálatos volt, és aztán elénekeltük együtt a nézőtér a színésznővel és a zongoraművésszel, hogy szívem zengő hegedű, aztán gratuláltunk és azt hittem az utolsó emlékem a darabról az lesz, ahogyan a lobogó hajú színésznő még mindig a darabot dúdolva fut le a lépcsőkön az öltöző felé. De aztán az lett, ahogy lógó ülepű farmerben és manósapkában a gyerekéről mesél.
És ez az este is felkerül azok mellé a jeles pillanatok, esték, találkozások és látványok közé, amikért megéri élni.