feküdni egy meztelen test mellett, nézni, ahogyan azok a szép, nagy anyajegyek emelkednek és süllyednek ahogy lélegzik és eltűnődni rajta, hogy miből lett ez a test, miből lett az enyém, mi a lélek és hogyan gerjesztődik annyi indulat, düh, szeretet, félelem, vágy, fájdalom, elvárás  és érzelem ebből a testből és az enyémből, hogy létezik-e és lesz-e a világnak olyan pontja, melynek hasznára lesznek a szétszórt, szétfröcskölt, táguló pergő és terjengő, légnemű színes érzelem-kavalkádok, amik belőlünk lettek és most múlnak. 

vagy mindez csak bennem van létezik.

létezik az embernek egy olyan szerintem valahol gyönyörű aspektusa, hogy nem tökéletes és nem is egyszerű...tetten érheted minden alkalommal, mikor úgy tűnik mindenki tudja a helyes választ vagy a megoldást és csak te nem érted, miért nem úgy cselekszel vagy érzel, ahogyan a leglogikusabb lenne. hogy féltékeny vagy olyanra, akit szeretsz meg olyanra, akire semmi alapja féltékenynek lenned, mondjuk mert ő ülhet vele egy autóban órákig, meg mert ő kap reggelire virsliből szivecskét, mikor nem is szereted a virslit. aztán megeszed, csak mert annyira jól esik még ennyi gondosokodás is...ha nem is szivecske. és nem akarod, hogy továbblépjen, mikor te már továbblépnél és nem lépsz tovább, mikor tudod, hogy mindkettőtök érdekében meg kéne tenned. és mikor ezredszer mond olyat, ami szarul esik és méltatlan, akkor inkább kivársz míg megnyugszol és újra és újra visszaengeded magad oda, ahol még elhitted, hogy minden remek mert tudod hogy egyébként nem direkt csinálja és néha nem is érti és inkább magadat erőszakolod meg, csak hogy ő ne csalódjon magában mert akkor neked sem kell. nem hazudsz és nem hazudik ő sem, csak az a biztonságos este, ami eddig egymás szeretetét, elfogadását jelentette már csak egy gonosz sötétség marad, amiben nem feleltél meg valaminek, aminek meg kellett volna felelned és nem úgy bántak veled, ahogyan megérdemelted volna és aki eddig szinte eggyé válva volt a másik, akivel jó volt együtt, most eltávolodik és ellenség lesz, miközben nem érti, miért mész az ágy másik végébe. 

mondhatnék bármit, vádolhatnék bárkit és lejátszódott a fejemben szinte újra minden, a jók és rosszak aztán meg az is, hogy ennek egyébként ahhoz a ma hét évhez képest a világon semmi jelentősége nincs. és majd visszanézek és már most tudom, hogy máshogy fogom látni és szebben, de ma csak dühös vagyok rád és az egész világra is, hogy ezt éreznem kell, amit érzek.

és közben egy kicsit élvezem, mert még mikor szomorú vagyok is teljesen elkápráztatnak az anyajegyek, az ember meg te, és az, hogy hogyan lehet ennyi mindent, ilyen zavarosan és összevissza és erősen érezni. és mégis olyan szép ez a nagy világ, a Tomi hangja ott a vonal végén, a srác a villamos ajtajából, elcsodálkozni rajta, hogy miközben utálom, mennyire gyönyörű a szeme, ahogy a mellkasán fekszem és az út, ami valahova visz, meg a szabad akarat meg annak a reménye, hogy elengedtük egymást, hogy megtalálhassuk egymás helyett amit kerestünk.

"nekünk mind egy a bajunk:

hogy amíg mi lemegyünk villanykörtéért,
s magára hagyjuk a lakásunk csöndjét,
egy bárány jelenik meg ott.

És az a bárány ott őrjöngve tombol,
csöndet nem törve meg, hangtalan rombol,
egy világot szétdarabol."