Ott állt a lány az aluljáróban, nem lehetett több 17-nél, egy kopott farmer-dzsekiben, fogszabályzóval, hosszú, kócos hajjal és alkoholos lehellettel és zokogott a telefonba, hogy minden cuccát otthagyta a szórakozóhelyen és most nem tud hazamenni, nem tud bemenni a metróba az ellenőrök miatt, és azt kiabálta sírva, hogy csak bepánikoltam. Aztán letette a telefont és a kezébe temette a kezét és úgy sírt tovább.

P. azt mondta, hogy majdnem bekönnyezett tőle, hogy én odamentem, és milyen megható volt. Mindig egy lány jut eszembe, aki azt mondta "nem szeretem, ha emberek sírnak az országomban". Hát én sem szeretem, de nem hiszem, hogy megható, remélem, hogy az én lányomhoz is odamegy majd valaki, és hogy a társadalom lehet egy biztonságos hely is.

A lány csak zsepit kért, a barátnője úton volt, "egy fröccsel többet ittam a kelleténél" mosolygott rám később, és elmesélte, hogy cserediákok vannak náluk és elment velük bulizni. 

Én pedig arra gondoltam, miközben rámosolyogtam, hogy pontosan tudom, hogy számára hogyan lett a Deák Tér este fél 11kor most a legijesztőbb hely a világon, hogyan maradt hirtelen egyedül, hogyan tűnt el minden opció arra, hogy hazajusson és hogyan öntötte el a pánik, hogy ha haza is jut, hogyan, és mit fog ott mondani, és közben nem tudott nem az eszembe jutni, hogy milyen csodálatos az élet, hogy mennyire szerencsés ez a lány, hogy itt van 17 évesen és igen, neki ez most egy hatalmas probléma, de hogy mégis-neki most ez a legnagyobb problémája.ÉS csak reméltem, hogy ennél nem lesz nagyobb.

Meg persze, az is teljesen igaz, hogy ha kéne egy angyal, de körülnézel és nem jön, akkor lehet, hogy te vagy az. És nagyon szeretek "beugrani" angyalként, az egyik legjobb szerep. :) Csak néha nagyon meg lehet sérülni.