Vártalak a medencében azon a hideg éjszakán, ahol én mégsem fáztam, vártalak a csillagok alatt, láttalak minden relaxációmban és pár hete megírtam Neked, hogy készen állok, hogy gyere, miközben elfelejtettem már, hogy mit is várok, hogy kit is várok és hogy egyszer elhittem, hogy ez az érzés létezik.

Mint egy kicsi, elhagyatott ház, valahol a gödöllői dombokon, amit laktak, amit szerettek, ahova annyira vágyom haza, de amit benőtt a gaz és elvadult és nem érti már senki és nem látja, nem lakja már senki, csak a rozsdafarkúak és a bogarak.

Szerettelek mindig is, itt élt bennem ez az érzés és egy ideje rájöttem, hogy minden ölelés és minden csók összetör egy kicsit, amit nem neked adok, amit nem tőled kapok. Hűséges vagyok, hűséges voltam hozzád úgy igazán ott bent, mert már majdnem elhittem, hogy mással és megszerettem őket tényleg, de olyan ez pontosan, mint mikor el sem tudod képzelni, hogy mit lehetne még érezni, hogy mennyivel több, mennyivel teljesebb, mennyivel mosolyosabb lehetne minden, ha várnál még egy kicsit. Csak egy kicsit.

Mindig a várás, mindig az alakulás és közben én féltem, hogy elég legyek, hogy megérjek, hogy olyan legyen a testem és olyan a lelkem is, amilyet te, te aki minden bizonnyal tökéletes vagy-nekem tökéletes-megérdemelsz. 

Most félek, hogy mi van, ha tényleg te vagy az, mi van, ha nem állok készen, mi van, ez nem az, csak mégis annak tűnik, meg hogy de akkor ez mi, hogy nem vagyunk-e túl hasonlóak, hogy nem baj-e ha nem pont olyanok vagyunk, ahogy a másikat elképzeltük.

Aztán rájövök, hogy félni, ebben a helyzetben azt hiszem természetes, de önmagában milyen csoda, hogy Neked írok levelet, úgy, hogy azt gondolom, talán tényleg tényleg te vagy az.