mikor belebújok a válladba és simogatlan mindenhol és varázsköröket rajzolok rád és megszagolom a nyakad és örülök annak, hogy ott, az ágyban, a másik meleg takaró alatt fekszel és lélegzel és végigosonok mezítláb a parkettán és várom, hogy felébredj és rám nézz és meglölelj, meg amikor úgy akarok elaludni, hogy közben szorosan megölelsz, akkor mennyire félek én ebben és mennyire próbálom csak úgy megtartani és begyűjteni azokat a csodapillanatokat és örülni neki és nem merem eldobni vagy elpazarolni azt, amit az én drága barátnőmtől elvettek és ami nekem szinte soha nem is volt. hogy jobban szeretlek-e attól, hogy tudom, hogy az emberek meghalhatnak és hogy nem tudom elmondani neked, hogy mennyire fontos lett nekem az, hogy egyikünk se legyen egyedül a szükségesnél hosszabban soha. meg hogy hogyan tudlak úgy szeretni téged, mint embert, mint egy kisfiút, aki akkor is, ha megbánt és nem úgy viselkedik, ahogy szeretném és nem jól szeret engem gyakran-vagy nem is?-de mikor odabújik mégis megtennék mindent, hogy neked mindig, mindig, mindig jó legyen, mert nem érdemelsz mást. akkor sem, ha egy kicsit önző, nagyon önfejű, gyakran figyelmetlen és khöm...elég magabiztos vagy. aztán veszekszünk, nekem rosszul esik, aztán úgy döntök legyen már vége, meg hogy szakítok, meg szakítasz, aztán eljön az este és azt kívánom bár odabújhatnék hozzád békében ahogy megérdemeljük...talán ezért kell dolgozni, talán ezért nem mindegy a ki...és én úgy szeretném, ha lenne varázserőm és elérhetném, hogy nekünk ez mindig csak jó legyen...de nincs. aztán meg tényleg fáradt vagyok és nincs erőm semmire, csak hogy belebújjak a nyakadba és aludjak.