ha én mindig így kezdzem volna minden blogbejegyzést, amit így éreztem, akkor...mindegyik így kezdődne? 

Most meg már megint mi van? Kérdeznéd, én meg nem válaszolnék semmit, csak néznék rád és azt akarnám, hogy old meg valahogy az egészet, hogy tökéletes legyen. Pedig attól mindig minden olyan borzasztó messze van. Lehet függővé válni, meg az illatok, amik eleinte idegenek és nem is tetszenek is megtelhetnek valamivel és kialakíthatunk valamit, ami magától nem akar kialakulni, meg minden olyan furcsa, és végső soron csak két szomjas ember vagyunk, akiknek a szomjúságát oltja, de nem elégíti ki a másik?

Néha gondolkozom rajta, hogy te vagy-e a hülye, vagy én vagyok, nagyon, nagyon sokat jár ma rajta az eszem, hogy én vagyok-e túlságosan megkeményedve, mikor úgy érzem, úgy akarsz belepattintani az életedbe, hogy az neked legyen kényelmes, én pedig nem illek-és igen, nem is férek bele. Reggel az volt az első gondolatom, az után, hogy tessék, erre a kibaszott mobilra fog rámenni a kapcsolatunk, hogy engedném-e, hogy fázzon mellettem valaki valaha is? Vagy elnézném-e, hogy fáj a nyaka a párnától, és nem is tudja használni? Meg hogy mikor valaki ott alszik nálad, mit teszel meg, hogy ő is tudjon aludni? Megmutatnám neked a reggelem, a sarokra tárt ablakokat, amiken beömlik a napfény, az oxigén meg a rozsdafarkú, meg a csöndet, a békét, meg azt, hogy mikor megszólal az ébresztő, én nyújtózom, kelek és megyek. Mindig is utáltam, ha valaki lenyomogatja az órát, anyánál bele is bolondultam egyszer. De közben ez a te életed, te lakásod és nem lehet minden úgy, ahogy én szeretném, és nem csak az alvásra igaz ez, hanem mindenre. Mindkettőnknek kialakult és teljes az élete, fura mód mégis úgy érzem, ha csak kicsit is, hogy én alkalmazkodom többet, én szervezek át jobban és én utazok, hogy találkozhassunk.

Mindeközben imádtam veled lenni, és te azt mondod, hogy ez a baszogás az, amilyen vagy, de elfelejted, hogy az elején mennyire kedves voltál, mennyire figyelmes, most pedig nem olyan vagy...azt mondod, nem lehetsz mindig kedves. Én viszont, főleg mióta kimondtad, azt érzem, hogy nem vagyok elég, te pedig gondolkozol, hogy jó-e ez neked és fog-e máshogy alakulni? Én meg úgy érzem, hogy nem fog, mert minél inkább ezt érzem, annál rosszkedvűbb, hisztisebb és idegesebb leszek, miközben a saját érzéseimre nem is marad időm, mert magamat okolom, hogy benned változnak a dolgok.

Pedig, pedig az elejétől azt érzem, amit te is kimondtál, hogy igen, két ember vagyunk, akik bizonyos szempontból nagyon hasonlóak, tudnak és szeretnek szeretni és vágynak is rá, de mind a ketten a tökéletest keressük és mind a ketten érezzük a másikon, hogy nem érzi azt, hogy mi lennénk azok. És ez mindkettőnket zavar.

Hibáztam, te meg nem bocsájtottál meg. Megbántam, bocsánatot kértem és te azt mondtad, eltört benned valami. Annyira nem vagyok tökéletes már tényleg biztosan tudod és én is tudom, hogy te nem vagy, de fáj mindenhol, ahol kilógok abból, amit szeretnél. És mégis megtenném, ha úgy érezném, megéri, ha úgy érezném, te is változol annyit, de csak azt érzem, hogy kritikusan méregetsz és nem vagyok elég.

Talán belőlem jön, igen. De talán mégsem. Nem tudom. De nem jó az, aki ma reggel voltam, nem szeretem, ha valaki ezt hozza ki belőlem, nem szeretem azt érezni, hogy csak akkor örülsz nekem, ha pont úgy viselkedek amit elvársz és nem szeretek kattogni ezen a sok faszságon. Egyébként még azt sem szeretem, hogy Eszterrel mentél erre a hülye kétnapos szarságra, mert ő biztos szép, ki van simulva és sosem gondolnád, hogy ő is tud hisztis lenni meg nyűgösködni-meg őt nem érted el, de engem igen. Nem szeretem ezt ebben a lányban akit nem ismerek, illetve nleginkább magamban nem szeretem azt, hogy nem tudok úgy viselkedni és úgy alakítani az eseményeket, hogy mindketten még mindig könnyűnek és szépnek érezzük az ismerkedést. 

Pedig talán csak az adja neki a súlyt, hogy egyikünk sem képes arra, hogy valamit ne vegyünk komolyan. Mást szeretnék, de közben nem tudom azt elképzelni, hogy mással lássalak, mikor annyira egyértelműen nem velem kell lenned. Nem vagyok szerelmes, de nagyon szeretlek. Amit nem szeretek, az a kimondatlan gomolygás, ami közénk állt és most falat sző közénk ébresztőkből, párnákból, a forgalom zajából, fociból, soharánemérésből, rosszulalvásból, kilókból, karrierből és elvárásokból. 

Pedig én csak szeretném, ha tudnál mellettem aludni, ha meg tudnád bocsájtani a hibáimat és nem vennéd őket olyan komolyan, ha helyet csinálnál nekem és szereznél valahonnan egy párnát, hogy úgy érezzem, szeretnéd, hogy ott legyek néha és nem gondolkoznál minden találkozónk előtt, hogy nem vagy-e túl fáradt.

Bármilyen tudok lenni, de nem vagyok tökéletes és még kevésbé a neked tökéletes. Amit most adni tudok, az az, hogy mikor hozzád bújok, érzed, hogy mennyire szeretlek, de én sem aludtam jól. Kavarog bennem minden és nem akarom annak a súlyát viselni, amit te már viselsz. Nem lehet a meghozott döntés igazolása, azt magadnak kell megtalálnod. Talán lenne, aki lehetne, de sajnos már mind a ketten tudjuk, hogy nem én vagyok. 

Nagyon szeretnék valakinek tökéletes lenni. Nagyon szeretném, ha valaki érezné, hogy mikor felébredünk arra vágyom, hogy megöleljen akkor is, ha úgy felejtettem az ébresztőórát. Szeretném, ha lehalkítaná a tévét, ha látja, hogy elalszom. De nem zavarna, ha felkeltene éjjel, ha nem tud aludni és engedné, hogy ébren legyek vele. Szeretném, ha szeretné tényleg, hogy az élete része legyek és a hibáimmal együtt tudna elfogadni. Azzal, hogy van, hogy tévedek, vérmesebb vagy hisztisebb vagyok. 

Bizalom...mindig ez volt a kulcs, te nem tudod elképzelni, hogy én egyébkét mennyire más vagyok, mint veled. Hogy én mennyire nem adok más kezébe döntéseket. Hogy én döntök. Hogy én hozom a szabályokat. Igen, ellágyulok, igen, mindenkire figyelek, igen, de közben megvédem magam, meghúzok egy baromi magas és nagyon erős falat és senkit nem engedek be oda. Királylány, toronyban. Te nem mondtad, hogy fel akarsz jönni, csak elindultál felfele a lépcsőn és rájöttem, hogy nem fáj. De most már nem biztos, hogy nem vagy túl magasan ahhoz, hogy ne vedd észre, ha nekem valami nagyon nem jó. 

Azt mondtad, miért mondtam a taxisnak, hogy pszichológus vagyok, mikor nem is pszichológusként dolgozom? Van fogalmad róla, hogy ennek a kérdésnek mekkora súlya van az életemben? És hogy mennyire úgy érzem, lebecsülöd az egyetemi óráimat, a céges feladataimat és azt a szegény 3 kicsi klienst is? Van fogalmad róla, hogy mennyire fontos lenne nekem, hogy éppen te ne ezt gondold és éppen most, mikor elmondtam mennyit tépelődök ezen?

És ilyeneken gondolkozom, mikor mindig elcsodálkozom rajta, hogy mennyire okos, gondoskodó, megbízható srác vagy és nem értem, hogy akkor most melyikünk a hülye és mindig arra jutok, hogy egyikünk sem, de nem illünk össze. 

A nyamvadt kókuszillat, a macskák, a füvészkert, a színházad, az unokahúgod, a pontok, ahol találkoznunk kellett volna, de nem találkoztunk.

És hogy engedjelek most el úgy, hogy ne kelljen, hogy elengedjelek? Hogy maradhatna meg minden, ami jó, úgy, hogy mindkettőnk válláról levegyem annak a terhét, hogy megpróbálja a másikat egy formába nyomni, amibe nem passzol? Hogy távolodjak el a megfelelő távolságra és aztán, mikor megtalálod azt a lányt, hogyan tűnjen el végleg úgy, hogy ne fájjon nekem sem? 

Hálás vagyok érted, hálás vagyok a jó pillanatainkért, de nem tudom, mit kell most csinálni.

Tudtam, hogy a kibaszott magamban mégben benne lesz minden, amik leszünk. és amik nem. 

Azt mondtad, legyen ez egyszerűbb. Én is szeretném, de hogyan tudnánk nem gondolkozni és nem érezni, mikor mindketten folyton ezt tesszük?