Elmúlt a nyár vége és én nem is tudom, hogy abból a különleges, tiszta szemű kisfiúból és ne haragudj, hogy ezt írom, hogyan lettél az én furcsa szerelmem, az én pasim, vagy inkább az utazásom valahova, ahol azt hittem főszereplő lehetek, de aztán én lettem az a szomorú földanya, aki kívül áll, mindenen kívül, akiben megszólítottál valamit, a legjobb részemet, észrevetted bennem azt az értéket és aztán erre mondtál nemet.

Nem veszed észre, nem vetted észre, hogy ez volt a mi tragédiánk, hogy megláttuk egymást, ledobtuk az álarcot és mikor én feladtam, és megnyitottam neked a kapukat és majdnem mindenhova beengedtelek, akkor te nem megvédtél, hanem kihasználtál és nem királyfi lettél, hanem a szomorú fiú, akinek meg kellett fogni a kezét, hogy le ne essen és ott álltam én, levetkőztetve, tisztán meg hittel, hogy te leszel az, aki elég erős lesz végre hozzám és te nem elég erős lettél, hanem elég gyenge és én akkor elbírtalak és megtartottalak.

Aztán telt múlt az idő, és órákig beszélgettünk a másik fiúval neten és reméltük, hogy nem lesz tévedés, de az lett és aztán lementünk a játszótérre és órákig játszottunk és felmásztunk minden dombra és végül ott feküdtem egy hintában, néztem a csillagokat, ő állt felettem, sörözött, én boldog voltam és már nem hiányoztál és rájöttem, hogy az is tök mindegy, hogy ki áll ott fölöttem, és rájöttem, hogy nem tudok szeretni már.

Tudom szeretni az életem, tudom szeretni az embereket, tudom szeretni az állatokat, tudom szeretni a kistesómat, meg tudok szeretni bárkiben bármit de nem tudok szeretni fiúkat, nem tudok bennük megbízni, nem tudok vonzódni, nem esnek jól a csókok, ott fekszem meztelenül és nem érzünk semmit és csak szorítjuk egymást két meztelen ember és valami olyasmi hiányzik, amit életekkel előbb veszítettünk el. Csomó méltatlan helyzetbe keveredtem, csomó méltatlan találkozóban vettem részt, aztán nem régóta, de megtanultam végre újra én lenni én, szeretni az életet, velük lenni, ezekkel a fiúkkal, élvezni a társaságukat, de nem tudok rájuk igazán felnézni és nem tudok hozzájuk vonzódni és nem tudok már nem félni, hogy nem leszek mindig erősebb és nem leszek mégis valahogy kevés. Nem tehetsz róla, de kimerültem, kiüresedtem, elvesztettem a fényemet, elvesztettem a hitemet abban, hogy lehetek nő, hogy lehetek több, mint egy csodás lány, akitől senki igazán semmit nem akar. És én sem akarok igazán semmit már senkitől. Nem vagyok nő egy ideje, bármit mond is a tükör, bármit mond is bárki, nem hiszem el senkinek, nem is akarom elhinni senkinek.

Nem akarok második lenni, nem akarok a lány lenni, akivel valaki átvészel valamit, nem akarok érzelmeket, vágyat felkelteni, nem akarom, hogy még egyszer az éjszaka közepén valaki magához akarjon átrángatni, de értem soha egy lépést ne tegyen előre, ahogyan te tetted, ahogyan te nem tetted. 

Azt kérdezte tőlem a játszóteres fiú, hogy eltelt-e elég idő és én azt válaszoltam, hogy túl sok is, de csak részben volt igaz, mert nem, mert egy üres hülye izé lettem, ami, aki arra vágyik, hogy valaki erősebb legyen, erős legyen, tiszta legyen, őszintén, tiszta szívvel és teljes erőből akarjon valamit, engem, hogy felmásszon értem a hegyen, eljöjjön értem, vigyázzon rám, értsen, ne hazudjon erőt, adja oda a kispárnáját, legyen rám büszke, hogy én vele, ne csak lehúzzon, de felemeljen,pont engem, éppen pontosan engem.

De nincsen ebből semmi, nem érzek semmit, mindenki ugyan olyan, minden fiú egy komplexus halmaz, minden randi egy hülye játék, minden pohár bor egy vonat, amire felülünk és sehol nincsen más, megváltás, egy őszinte, igazi érzelem.

És én nem tudom, mikor fogok legközelebb bármit érezni bárki iránt és tudod mit, rettegek tőle, hogy fogok, mert már nincs bennem mit elvenni, mert már nincs mit kirabolni, már nem maradt szinte semmi, ez már tényleg csak én vagyok, kifordítva, üresen, nyitva hagyott, felfeszített ajtókkal, jöjjön, menjen bárki, nem érdekel már semmi, Csipkerózsika alszik. 

Alszik, alszik, alszik, mert nem éri meg ezekre a hercegekre felébredni. 

Annyira szerettelek, annyira dühös vagyok magamra, hogy hagytam, hogy ezt tedd velem. És most talán boldog vagy és talán boldoggá teszel valaki, aki jobban megérdemli, mint én? 

Megkérdezte a Gábor, hogy túlvagyok-e rajtad és azt mondtam igen, de nem jutottam eszembe, hogy csak az a baj, hogy közben magamon is túlvagyok. 

Kétlovas térfogatból figyeltük, nekünk miért jár
Szemeinkre az álom, álmainknak szájkosár
Ketrecünkön, hogy a régi nagy függöny
Miért nem nyit, ha még nem zár