a filmekben azokat a jeleneteket, mikor esik az eső, a főszereplők pedig ott ülnek két külön szobában messze egymástól és szomorú zene szól és ők is olyan szomorúak és a tesóm mindig veszekedett ilyenkor, hogy miért csinálják ezt, mekkora hülyeség ez?? Szeretik egymást, akkor miért nincsenek együtt? Miért szomorkodnak?? Miért tépelődnek??

Aztán az élet megmutatta, annyi ezer féleképpen azt, hogy hogyan lehet ez igaz a valóságban. Ha szerelmes lennél én már szakítottam volna, nem tudnám elviselni, hogy többet gondolj és csalódj és én legyek majd a gonosz. Most meg fekszünk egymástól távol lévő ágyakon és hiányzunk egymásnak, miközben dühösek vagyunk, hogy a másik mégsem az, akit szeretnénk. 

Olyan tökéletes vagy, olyan kincs, csak valahogy meg mégsem minden olyan, amilyennek lennie kéne. De lesz-e vajon? Olyat keresünk-e, ami nem létezik? Mi ez a furcsa megmagyarázhatatlan dolog, amiből tudom, hogy annyira szeretek veled lenni és szeretnék még, de amiből azt is tudom, hogy ez csak egy rövid időre szól? Belőlem fakadnak-e ezek a kétségek, vagy belőled végső soron? Abból, hogy egymásról érezzük? Mind a ketten a tökéletest keressük, és csak kicsit pihenünk meg együtt, miközben nem hagy az agyunk, vagy a szívünk megnyugodni, mert tudja, hogy keres valakit, valaki mást? 

Nem akarok elszakadni, annyira hiányoznál, annyira szeretlek szeretni, annyira szeretném az elejétől, hogy jó legyen neked és annyira féltem mindkettőnket. És annyira tudtam, hogy ez lesz. Meddig fogjuk bírni ezt a helyzetet? Meddig tudunk nem tökéletesek lenni valakinek? Meddig élmény a nem tökéletesen nekünk készült mellett feküdni? Miért ismerhettelek meg, ha ebből most csak ennyi jut? 

És miért van az, hogy valahányszor együtt vagyunk arra gondolok, hogy francba az egésszel, most csak téged akarlak?